Szeretném sietve megnyugtatni az olvasót, a téma (és a kérdés) csak látszatra tudományos, vagy éppen idegen a hétköznapi ember világától. Valójában a lehető legközvetlenebbül érint mindannyiunkat. Például legyen-e állami tulajdon a gazdaságban és ha igen, milyen területeken? Legyen-e az államnak feladata a nagy szolgáltatók és kis ügyfelek közötti erőviszonyok kiegyenlítése? Akarjuk-e, hogy az állam írja elő a vállalkozóknak, hogy mennyi béremelést kell adniuk a munkatársaiknak, vagy azt gondoljuk, hogy ezt alapvetően a vállalkozókra kell bízni? Vajon az állam mondja-e meg, hogy mit kell a gyerekeknek tanulniuk az iskolában, vagy azt hisszük, hogy a pedagógusok a gyerekeket és a helyi adottságokat ismerve egy megadott kereten belül képesek ennek a kérdésnek az eldöntésére? Legyen-e szerepe az egészségügyi ellátásban az öngondoskodásnak, vagy az ellátás alanyi jogon járjon minden állampolgárnak? A kérdések sora korlátlanul folytatható.
Az természetesen igaz, hogy a kérdés a társadalomtudományok – köztük a közgazdaságtan - érdeklődésének homlokterében van immáron jó háromszáz éve. A társadalom működőképessége érdekében az egyén szabadságának ugyanis valahol véget kell érnie és az államnak – a közösség érdekében - azon a ponton és azon túl szerepet kell kapni. És fordítva, vannak olyan helyzetek, amikor az egyén segítségre, védelemre szorul és az államnak a társadalom által vallott értékekkel összhangban be kell avatkoznia. Ám az is tudvalevő, hogy amikor az állam beavatkozik, feladatokat vállal magára, annak legtöbbször költségei vannak, amit valakinek meg kell fizetnie. Hogy hol van ez a határ, és kinek kell fizetnie, nos, ezen a filozófiai és közgazdasági iskolák hosszú ideje vitatkoznak. Bár a vita nem dőlt el (talán soha nem is fog), de a trend – az egyre növekvő állami szerepvállalás – egyértelmű. Ennek oka a tömegdemokráciák megjelenése a huszadik században; az általános választójog megjelenésével a politikai pártoknak muszáj figyelembe venniük a legnagyobb létszámú választók, a lakosság alacsonyabb anyagi státuszú részének követeléseit helyzetük javítására.
Az állam és piac kettősségét az elmélet alaposan feldolgozta; ismerjük a piac működésének a korlátait (l. piaci kudarcok elmélete) és ismerjük az állami beavatkozásét is (kormányzati kudarcok elmélete). És legfőképpen tudjuk, hogy a választást alapvetően befolyásolja az adott társadalom által vallott értékrend (elsősorban az egyéni felelősségvállalással, az öngondoskodással, a szolidaritással, a normakövetéssel kapcsolatban vallott értékekre gondolok). Ezért lehetnek sikeresek a skandináv országok a rájuk jellemző viszonylag magas újraelosztással és alacsony szintű állami jelenléttel a gazdaságban és mondjuk, az ázsiai országok is, ahol alacsony az újraelosztás, de magas az állami beavatkozás szintje a gazdaságban.
Mindebből az következik, hogy a viszonyunk ehhez a kérdéshez semmiképpen nem szabad, hogy ideológikus legyen, amit az elmúlt két évtizedben (is) mifelénk nagyon is sűrűn megtapasztalhattunk. Például a hazai liberalizmus hívei az alacsony szintű állami beavatkozást épp úgy bunkósbotként használják és a társadalmi lét minden területén alkalmazhatónak vélik, mint az állami szerepvállalás hívei a saját elgondolásaikat. Én történetesen a rugalmas és gyakorlatias megközelítés híve vagyok; ideológiai kényszerzubbonytól mentesen minden területen meg kell találni azt az egyensúlyi pontot (az egyéni szabadság és felelősség, illetve az állami szerepvállalás között), ami a mi viszonyaink között optimálisnak tekinthető, mert biztosítja a társadalom és a gazdaság előrehaladását és a lehető legnagyobb összhangban van a társadalom többsége által vallott értékekkel.
Ám tegyük most félre a kérdést, hogy hol is lehet ez az egyensúlyi pont és állapítsuk meg, hogy e téren – mint annyi máson – a legnagyobb bajunk a világos beszéd, sőt általában a közbeszéd hiánya. A hatalomra készülő politikai pártok látványosan kerülik, hogy megosszák velünk az elképzeléseiket az állami szerepvállalásra nézve a társadalmi és gazdasági lét különböző területein. Ma már például tudjuk, hogy a Fidesz erőteljesen állam által vezérelt és vezényelt társadalmat, illetve gazdaságot képzel el és valósít meg, de tudta ezt valaki a választások előtt? De a jelenlegi ellenzéki pártok sem nagyon erőlködnek, hogy képbe hozzanak bennünket elképzeléseiket illetően.
Bajnai Gordon, a Haza és Haladás gazdasági programjának bemutatásakor megtörte a jeget; a volt miniszterelnök elutasította a fenti dogmákat és címkéket, amikor pragmatikus államfelfogásról beszélt. Példaként azt mondta, hogy a lakosság leggazdagabb része esetében az állam legyen liberális (nincs szükség támogatásra, mint amilyen az egykulcsos adó); a középosztály esetében legyen konzervatív (segítse a felemelkedést mérsékelt adókkal és más ösztönzőkkel ), a legszegényebbek esetében pedig legyen szociáldemokrata (teremtsen esélyeket, erősítse a szolidaritást).
A választópolgároknak tehát tudniuk kell, mire számíthatnak sok egyéb mellett az állami szerepvállalás tekintetében is az egyes politikai pártoktól, ha hatalomra kerülnek. Ameddig ezt nem követelik ki, vagy a pártok elsunnyogják a világos beszédet, addig a demokrácia jószerével csak üres formaság marad, amelyben mindig lesz mód arra, hogy a pártok becsapják választóikat.
