Egykor volt bankvezetőként és rövid ideig tartó bankszövetségi elnökségem alatt saját bőrömön tapasztaltam, milyen komoly dilemmákkal szembesülhetnek a gyakorló bankvezetők publikus megnyilvánulásaikban, kiváltképp amikor az egész szektor nevében szólalnak meg. A dilemma egyfelől abban áll, hogy elsődleges lojalitásuk a tulajdonosaikhoz, illetve az őket megválasztó közösséghez fűződik. Ez azt követeli, hogy megszólalásaikban – különösen ha a kormány gazdaságpolitikájával vagy a jegybank monetáris politikájával foglalkoznak – óvatosak és diplomatikusak legyenek, hiszen a nyilvános konfliktus a kormányzattal biztosan nem használ az adott banknak, sem a szektor egészének. Másfelől azonban az illető bankvezető és az általa képviselt szektor egészének szakmai hitele – különösen a mostani válságos időszakban – megköveteli a világos állásfoglalást, természetesen megengedve, hogy annak nyelvezete, megfogalmazása a lehető legdiplomatikusabb kell, hogy legyen.
Nos, Patai Mihály, a Bankszövetség jelenlegi elnöke legutóbbi nyilatkozatában alighanem elvétette ezt a kényes egyensúlyozási feladatot. Nézzünk néhány példát.
Az interjúban elsőként azzal szembesül az olvasó, hogy egy olyan szakmai szövetség vezetője, amely az elmúlt két év során jó szót nem, szidalmat és ami ennél fontosabb, súlyos veszteségeket okozó, nagyon is vitatható szakmai alapon született intézkedéseket annál nagyobb számban kapott a nyakába, dicsérőleg beszél a gazdasági miniszter teljesítményéről a költségvetési egyensúly megteremtését illetőleg. Nehéz követni a Bankszövetség elnökének gondolatmenetét: csak nem gondolja komolyan, hogy a költségvetés konszolidációja önmagáért való cél, hogy bármilyen eszköz – a magánnyugdíjpénztárak államosítása, válságadók, köztük a bankszektorra kivetett különadók, pénzügyi tranzakciós adók és sok minden más, a növekedést és a beruházásokat visszafogó költségvetési elvonás – alkalmas lenne e cél elérésére. Szélsőséges történelmi példák sokasága (a 80-as évek Ceauşescu-Romániája, számos latin-amerikai ország esete az IMF-fel) bizonyítja, hogy lehet egyensúlyt teremteni úgy, hogy közben elnyomorodik az ország és évtizedekre leáll a növekedés. Arról az apróságról most nem is beszélek, hogy az első szakértői reakciók szerint a kiigazítási/megszorítási csomag mértéke valószínűleg nem elégséges, azt – ahogy eddig már megszoktuk – hamarosan újabbaknak kell követniük.
Aztán miért hárítja el a Bankszövetség elnöke a Monetáris Tanács legutóbbi, széles körben vitatott döntéseinek kommentálását? Ha egyáltalán létezik gazdaságpolitikai kérdés, amiben a bankszektor képviselői megszólalnak, az éppen a jegybank monetáris politikája. Ráadásul a mostani helyzet – a külső tagok két ízben is leszavazzák a belsőket – akár válságosnak is nevezhető a jegybank hitelessége szempontjából.
Továbbá miért állítja az elnök, hogy a kormánynak immáron csupán annyi a dolga, hogy megvalósítsa az általa meghirdetett reformokat, miközben ezeknek a reformoknak a tartalma az egészségügy és az oktatás területén minimum vitatható, a nyugdíjrendszerben pedig egyáltalán nem is ismert?
Érthetetlen az is, hogyan lehet együtt emlegetni a két doppingvétségen ért magyar sportoló miatti rossz nemzetközi visszhangot a médiatörvény, a bírói függetlenség és más, a jogállamiság határait súroló vagy azokon átlépő kormányzati intézkedések miatti nemzetközi politikai és médiabírálatokkal.
És végül a legkínosabb, vagy inkább a legkevésbé védhető: hogyan kell érteni a politikai és gazdasági elit tagjainak feladatát, amely a Bankszövetség elnöke szerint abban állna, hogy elfogadtassák a társadalommal, hogy a következő években nem lesz növekedés? Nem arról van inkább szó, hogy a kormány súlyosan elhibázott gazdaságpolitikája miatt nem lesz növekedés, és ennek a költségeit elsősorban a lakosság széles rétegei (mindenesetre nem az elit tagjai) fizetik meg? És gondoljuk meg: normális esetben az elitet a felelőssége a társadalomhoz kéne, hogy kösse, nem a kormányhoz, ezért a feladata nem a kormány politikájának magyarázása és mentegetése, hanem a bírálata volna.
Ahogy a bevezetőben említettem, egy bankvezető, különösen egy külföldi bank vezetője, és különösen, ha az illető a Bankszövetség elnöke, hibázik, ha úton-útfélen konfliktust keres a fogadó ország kormányával. Ennél csak akkor követ el nagyobb hibát, ha eltanulja a kormány kommunikációs technikáját, és a tanítvány – remélem, elég tapintatosan fogalmazok – túlságosan közel hajol mesteréhez.
