Valójában semmi, ha leszámítjuk az angolból átvett, ám németesen (?) kiejtett jelzőt, ami hasogatja a magyar fület (l. még unfair). Ha azonban például ’unortodox’ helyett a ’nem hagyományos’ jelzőt használnánk, nekem semmi kifogásom sem lenne ellene. Végül is a kormány gazdaságpolitikáját az eredményessége minősíti és nem az eszközök, amelyekkel az eredményt eléri. Az eredményesség természetesen nem könnyen definiálható koncepció, mindenesetre összességében a gazdaság javuló teljesítményét (növekedés, versenyképesség, foglalkoztatás, egyensúly) értjük alatta, ami hosszabb távon fenntartható. Ha a gazdaságpolitika ezt eléri, nem nagyon lehet kifogásunk az ellen, ha a kormány ezt nem a korábban/másutt megszokott eszközökkel éri el, hanem valamilyen újszerű módszerekkel, vagy éppen a hagyományos eszközök valamilyen újszerű kombinációjával.
A történelem egyik „legunortodoxabb” gazdaságpolitikája Roosevelt elnök New Dealje volt a nagy gazdasági világválság idején 1932-ben, amelynek nyitányaként Roosevelt elnök megszüntette a dollár aranyra történő átválthatóságát, majd több lépésben mintegy 40 százalékkal leértékelte a dollárt. Mindezt olyan körülmények között tette, amikor az Egyesült Államok rendelkezett a világ monetáris aranykészletének több mint a felével, és az akkor uralkodó konvencionális bölcsesség szerint semmi nem indokolta ezt a lépést. (Az elnök egyik tanácsadója, aki történetesen nem értett egyet az intézkedéssel, „a nyugati civilizáció végeként” jellemezte a döntést.) Ám az intézkedés nagy szerepet játszott az amerikai gazdaságot sújtó deflációs pszichózis megtörésében. A New Dealnek voltak még ennél is cifrább intézkedései, amelyekkel az amerikai kormány beavatkozott a piac működésébe, illetve bizonyos mértékig a magántulajdon szentségét is korlátozta (amelyeket aztán az amerikai Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenességük miatt meg is semmisített).
A New Deal megítélése mind a mai napig ellentmondásos, ám senki nem tagadja, hogy nagy szerepe volt abban, hogy az amerikai gazdaság és társadalom – ha lassan és ellentmondásosan is, de – kiemelkedett történelme legpusztítóbb válságából.
Hozzánk időben és térben közelebb van a Bokros-csomag, amelynek névadója heterodoxnak (azaz a hagyományos válságkezelési – a költségvetési deficit csökkentését szolgáló takarékoskodási – elemeket keresletbővítő lépésekkel is kombinálónak) minősíti az általa végrehajtott válságkezelési programot. Ez a csomag is nagy viták tárgyát képezi, ám a tények makacs dolgok, a válságkezelés sikeres volt, amennyiben az ország elkerülte a fenyegető csődöt, a termelés és a beruházások viszonylag kis mértékben estek vissza, majd a forint leértékelésének hatására újra növekedésnek indultak úgy, hogy ezenközben az államháztartás és a fizetési mérleg egyensúlya fennmaradt.
Szóval nincs ok arra, hogy elvi alapon kifogásoljunk egy olyan gazdaságpolitikát, amely nem a megszokott eszközökkel operál, különösen egy olyan időszakban, amikor a gazdaságpolitika hagyományos eszköztárának nem egy eleme a válság hatására megkérdőjeleződött, illetve diszkreditálódott.
Az Orbán-kormány gazdaságpolitikájával tehát nem az a baj, hogy nem hagyományos. A baj az, hogy (1) rossz a fókusza, mert a személyi jövedelemadó nem alkalmas a gazdasági növekedés újraindítására, (2) rossz eszközöket használ (amelyek sértik a jogbiztonságot, nem normatívak, durván beavatkoznak a piacgazdaság működésébe) és (3) rosszul hajtja végre a programját (folyamatos rögtönzések, utólagos korrekciók, kétséges törvényhozási eszközök). És végül, ami az időtényezőt illeti, nos, a program végrehajtása immáron második évébe lépett, az eredmények azonban egyáltalán nem látszanak, és a kilátások sem kecsegtetnek túl sok jóval.
Ezért szerintem nem korai kimondani, hogy ez a gazdaságpolitika alkalmatlan arra, hogy elnyerje a gazdaság – kül- és belföldi – szereplőinek a bizalmát. Márpedig a tankönyvek szerint a válságok a bizalom elillanásával kezdődnek és a visszatérésével végződnek. Attól tartok, ez utóbbira a magyar gazdaság esetében még sokáig – akár évekig is – várnunk kell.
