Az előző bejegyzést azzal zártam, hogy a kormány által folytatott gazdaságpolitika alkalmatlan a befektetői bizalom visszaszerzésére, és ez önmagában súlyosan fékezi a gazdasági növekedést.
De kik is a befektetők, miért fontos, hogy bízzanak, ha azt szeretnénk, hogy a gazdaság növekedjen?
Nos, az első kérdésre egyszerű a válasz, széles értelemben mindenki befektető (stakeholder), akinek a tevékenysége így vagy úgy hozzájárul a gazdaság növekedéséhez, illetve működőképességének fenntartásához.
A gazdaság növekedését ugyanis alapvetően három dolog növekedése okozza: a lakosság fogyasztása, a hazai és külföldi tulajdonban lévő vállalatok termelése, illetve e vállalatok beruházási tevékenysége (amely célozhatja a meglévő kapacitások bővítését, a minőség javítását, vagy éppen új termékek, szolgáltatások kifejlesztését). A lakosság és a vállalatok tehát stakeholderek, de az államkötvények bel- és külföldi vásárlója is az, hiszen az ő tevékenysége elengedhetetlenül szükséges az ország fizetőképességének megőrzéséhez.
Könnyű belátni, hogy a lakosság és a vállalatok ilyen döntései (ti. hogy növelik fogyasztásukat, termelésüket, vagy beruháznak) jelentős mértékben tényeken alapulnak – például a lakosság tartósan többletjövedelemhez jut adócsökkentés vagy fizetésemelés eredményeképpen, a vállalatok új, a korábbiaknál nagyobb megrendelésekhez jutnak. Ám a döntések legnagyobb része nem ilyen biztos információkon, hanem a jövőre vonatkozó, nagyon is bizonytalan feltételezéseken, szakmai zsargonnal várakozásokon alapul. Vajon jobban élünk-e holnap, mint ma, növekednek-e a megrendeléseink, megfizeti-e a piac, ha új terméket fejlesztünk ki, vagy ha javítjuk a meglévők minőségét stb. Az állampapírok vásárlója is sok tényt ismer a gazdaság és a költségvetés helyzetéről, ám minél hosszabb lejáratú papírt vesz, annál inkább nő a bizonytalanság is.
A tét – a tévedés ára – természetesen korántsem csekély, jobb esetben veszteség, rosszabb esetben csőd. Ezért a gazdaság szereplői saját jól felfogott érdekükben mindent megtesznek azért, hogy csökkentsék a döntéseiket övező bizonytalanságot, újságot olvasnak, tévét néznek, üzleti partnereikkel cserélnek információkat, figyelik az úgynevezett konjunktúraindexeket, amelyek éppen az olyan szereplők véleményét összegzik, amilyenek ők maguk. Bármit is tesznek azonban a piac szereplői, hogy döntéseik minél megalapozottabbak legyenek, az alapvető bizonytalanság fennmarad. És akkor nem nagyon marad más, mint a hit, a bizalom, hogy a dolgok jól fognak sikerülni – vagy épp az ellenkezője: a pesszimizmus, ami a fogyasztás vagy a beruházás elhalasztására késztet. Az első esetben van növekedés, a másodikban nincs.
A bizalom és széles értelemben a lelki tényezők néha egészen furcsa dolgokra képesek. A már többször idézett Akerlof és Shiller hivatkoznak olyan kutatásokra, amelyek szerint emelkedtek a tőzsdei árak, ha az illető ország nemzeti válogatottja győzött, és estek az árak, ha veszített. Amerikai egyetemisták körében végzett felmérések szerint a diákok tanulmányi eredményének alakulására hatással van az egyetemi kosárlabda- vagy futballcsapat teljesítménye.
Ám ez még nem minden. A bizalom vagy a bizalomhiány ingadozásai a gazdaság különböző ágazataiban és a különböző szereplők csoportjaiban összeadódnak, felerősítik egymás hatását (ez az, amit multiplikátorhatásnak neveznek). Mindezt rendkívül nehéz mérni, illetve számszerűsíteni. Amit látunk, az leginkább a végeredmény: hogy növekszik vagy visszaesik a gazdaság, a fogyasztás és a beruházások mennyisége.
Ha valami ennyire bizonytalan, ennyire tünékeny, felmerül a kérdés: egyáltalán tehet-e bármit is az állam, hogy befolyásolja a befektetői bizalom alakulását?
Az állam szerepének megítélése a gazdaságban a közgazdaság-tudomány nagy vitatott kérdései közé tartozik. Vannak, akik szerint az államnak meg sem szabad próbálnia beavatkozni a gazdasági folyamatokba, mások szerint nagyon is be kell avatkoznia, különösen válságok idején. Az egészen biztos, hogy a befektetői bizalom ingadozásait az állam csak nagyon korlátozott mértékben képes befolyásolni. Például, ha világszerte eluralkodik az optimizmus, akkor az államnak szinte nincs is teendője, vagy ha van, akkor legfeljebb a túlzások nyesegetése lehet. Válság idején sokkal nehezebb a helyzet. A kormányok többnyire nem sokat tehetnek a bizalom gyors helyreállítása érdekében. Az ügyetlen állami beavatkozás pedig akár még visszafelé is elsülhet.
Az 1929–33-as nagy gazdasági világválság idején Herbert Hoover amerikai elnök rendszeresen megpróbálta „felbeszélni a piacot”, azaz nyilvános kijelentéseivel újra és újra a válság befejeződéséről beszélt. Ám ennek épp az ellenkezője volt igaz, ami nem tett jót a kormány és személy szerint Hoover szavahihetőségének (Hoover ennél még tovább is ment, utasítást adott a hivatalos amerikai statisztikák kozmetikázására, és a tiltakozó kormánytisztviselőket eltávolíttatta állásukból).
Mindennek tükrében pontosítanunk kell az első mondatot: a jelenleg regnáló kormány gazdaságpolitikájával nem az a baj, hogy alkalmatlan a befektetői bizalom visszaszerzésére. A baj inkább az, hogy a kormány a válság miatt amúgy is megrendült befektetői bizalmat tovább gyengítette, így megnövelte az időt, megnehezítette az utat és megnövelte a költségeket a magyar gazdaság számára, hogy újra növekedési pályára lépjen.
A címet Akerlof-Shiller Animal spirits című könyvéből (Corvina, 2011) vettem át.
