A 2010 óta regnáló kormány emblematikus aktusa a személyi jövedelemadó-rendszer átalakítása. A fokozatosan kialakuló új rendszerben az adózók a korábbinál alacsonyabb szinten egy kulccsal adóznak, a rendszer kiegészül továbbá egy családi kedvezménnyel, illetve kivezették belőle az adójóváírás intézményét.
Emlékeztetőül: az előző bejegyzésben idézett harvardi professzorok tanulmánya fenntartásokkal ugyan, de a hatékonyság és igazságosság összehangolása szempontjából optimálishoz közelinek nevezte az adójóváírással kombinált egykulcsos adót.
Nos, az egykulcsos rendszer melletti következetes kiállás egyfelől, az adójóváírás kiiktatása másfelől azt valószínűsíti, hogy a kormány számára a hatékonyság szempontja fontos volt, az igazságosságé azonban mellőzhető. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy az adórendszer nagyjából az adófizetők 20 százalékát kedvezményezi, míg a 80 százalék számára vagy nem jelent javulást, vagy kifejezetten hátrányos. Ez már önmagában is komoly kérdőjeleket ébreszt az új adórendszer igazságossága iránt.
Ám vannak itt más deficitek is.
Az adózás, illetve széles értelemben a közteherviselés a demokratikus közélet egyik legfontosabb vitatémája. Magától értetődő igény, hogy a politikai pártok a választások idején közzétegyék elképzeléseiket erről a kardinális kérdésről. Így biztosítható ugyanis, hogy a választók voksaik leadásakor informált döntést hozhassanak. Amikor pedig az adórendszer tényleges reformjára sor kerül, a mindenkori kormánynak be kell mutatnia azokat a célokat, amelyeket a reform révén el kíván érni, és azokat a számításokat és feltételezéseket, amelyek döntését megalapozzák.
Az elmúlt lassan két év során, amióta a személyi jövedelemadó-rendszer átalakítása folyik, az állandóan változó általánosságokat (ösztönözzük a fogyasztást, erősítsük a középosztályt) és a néha nevetségbe hajló érveket (az egykulcsos adótól már most több gyermek születik) leszámítva jóformán semmit nem tudtunk meg azokról az értékekről, amelyek a változtatások mögött állnak. Kiváltképp nem ismerjük a döntést megalapozó számításokat és feltételezéseket, így nem is kerülhetett sor semmilyen vitára a szakértők vagy éppen a választópolgárok részvételével.
A kormány azonban még ennél is továbbment, az egykulcsos adót beemelte az alkotmányba, amivel nyilvánvalóan korlátozza azon politikai pártok mozgásterét, amelyek – a választásokon például az adórendszer megváltoztatásával kampányolva – elnyerik a választópolgárok többségének bizalmát.
Ez bizony súlyos demokráciadeficit.
És akkor itt van még a költségvetési deficit, illetve a befoltozása érdekében hozott ad hoc intézkedések sorozata.
Az egykulcsos adórendszer okozta bevételkiesést pótolandó a kormány rögtönzött intézkedések egész sorát hozta, kezdve a bank-, illetve szektorális adókkal egészen a magánszektor vállalataira gyakorolt nyomásig, hogy ezek pótolják az alacsonyabb jövedelmi kategóriákban elhelyezkedő foglalkoztatottak kieső jövedelmét, amit aztán legutóbb kiegészítettek költségvetési pénzek is.
Ezek az intézkedések egyenként és összességükben érthetetlenné és követhetetlenné tették a gazdaságpolitikát a gazdaság szereplői számára, rombolva ezáltal a működéséhez olyannyira szükséges bizalmat. Mindez megjelenik a gazdaság gyenge teljesítményében és kedvezőtlen jövőbeni kilátásaiban.
Tételezzük fel tehát, hogy a magyar társadalom jelenlegi viszonyai között az egykulcsos személyi jövedelemadó-rendszer tekinthető optimálisnak, és valamennyi idő elteltével valóban megjelennek a működésétől várt előnyök (adózók körének kiszélesedése, jobb adómorál, a munkavállalói aktivitás növekedése). Még ha így is lesz (és legyen így), számomra nagyon valószínű, hogy a végrehajtás fenti anomáliái – az igazság-, a demokrácia- és a költségvetési deficit – együttesen messze több kárt (bizalomvesztés, növekedési áldozat, társadalmi szolidaritás gyengülése) okoznak majd, mint a valószínűsíthető előnyök.
