Tény, hogy a szociológiai felmérések szerint sok embernek vannak előítéletei ebben az országban; ki a zsidókat nem szereti, ki a cigányokat, van, aki egyiket sem, sőt még olyanok is vannak, akik a pirézeket nem szeretik (egy felmérés „csaliból” egy kitalált néppel kapcsolatban is feltett kérdéseket, és a válaszadók közük sokan előítélettel viseltettek a nem létező pirézekkel szemben is). Tudjuk, senki nem születik rasszistának, az előítéletesség növekedése szoros kapcsolatban van a válsággal, az egzisztenciális körülményeikben fenyegetett emberek fogékonyabbak az „ordas eszmék” iránt.
Most azonban arról szeretnék beszámolni, hogy milyen sok ember nemhogy nem előítéletes, de tele van segítőkészséggel, amikor például a rettenetesen nehéz helyzetben lévő roma lakosságról van szó.
Egy történetet szeretnék elmesélni név és más konkrétumok nélkül, részben mert a dolog még csak az elején tart, részben mert az érintettek nem hatalmaztak fel arra, hogy írjak róluk, és egyébként is a jelenség a fontos, nem a nevek és a helyszín.
Adva van egy mélyszegény környezetben működő falusi középiskola, gyakorlatilag kizárólag cigány diákokkal. Az oktatás színvonala olyan, amilyen; már az is eredmény, hogy az iskola létezik, a tanulók egy része eljut az érettségiig. Nagy ritkán és nagy szerencsével a legjobbak közül egy-egy bejut egy felsőfokú intézménybe, és még arra is van példa, hogy egyik-másik diplomát szerez. Ám ezek a diplomák – népművelő, tanító – jellemzően nem igazán piacképesek, egészen pontosan csak az állam által fenntartott/finanszírozott munkahelyeken (önkormányzat, kisebbségi szervezetek, iskolák) használhatók. Nyilván ez is több, mint a semmi, de az igazi felzárkózáshoz cigány közgazdászok, bankárok, jogászok, mérnökök, orvosok kellenek.
Adva van továbbá egy piacképes diplomát adó egyetemi tanszék, amelynek a vezetője azt gondolta, hogy meg kellene próbálni néhány tanulót az ő egyetemére bejuttatni. Kapcsolatba lépett az egyik fővárosi elitgimnázium igazgatójával és tanáraival, hogy hajlandók lennének-e intenzív mentorálásban részesíteni az adott vidéki gimnázium legígéretesebb hallgatóit a sikeres felvételi érdekében. Ne tévedjünk, a mentorálás azt jelenti, hogy a vállalkozó kedvű tanárok hétvégenként leutaznak a világ végére, és a felvételi tantárgyakból különórákat tartanak a diákoknak. Aztán nyáron tanulmányi tábor, ősszel pedig a program folytatódik, utána meglátjuk, hogy kinek sikerül a felvételi.
És láss csodát, az elitiskola és a tanszék tanárai azonnal nagy számban jelentkeztek, hogy részt vehessenek a programban. És ez nem minden. A tanszékvezető a saját diákjai között is toborzott mentorokat, akik a program távoktatási részében vesznek részt, illetve nagy szerepet játszhatnak az óriási társadalmi távolságok áthidalásában. Például úgy, hogy rendszeresen találkoznak, beszélgetnek, közös programokat szerveznek, mondjuk együtt buliznak a vidékiekkel. A reakció ugyanaz: vagy két tucat egyetemi diák jelentkezett mentornak.
A háromszög – a vidéki gimnázium, az elitiskola, az egyetemi tanszék – létrejött, és a program túl van az első lépéseken; az első foglalkozásokra az érintett faluban most hétvégén került sor. Mielőtt bárki megkérdezné: az ilyen programhoz nyilván pénzre is szükség van, és a pénz civil forrásokból biztosítható, de messze nem ez a lényeg. Mindannyian tudjuk, hogy az állam vagyonokat költ a mélyszegénység enyhítésére, és nemhogy eredményt nem ér el, de a helyzet folyamatosan romlik. A korrektség kedvéért hozzá kell tenni, hogy egyáltalán nem jelentéktelen összegben civil pénzek (gyakran külföldi forrásból) is mozognak ezen a területen, és ezek hasznosulása sem mindig optimális. Ez azonban legfeljebb azt bizonyítja, hogy rettenetesen összetett problémáról van szó, ahol a jó megoldásokat rengeteg kísérletezés eredményeképpen viszonylag hosszú idő alatt lehet megtalálni (a világ legnagyobb karitatív vállalkozását működtető Bill Gates sokat tudna erről mesélni). A civil szféra mindenesetre nem pótolhatja az állami szerepvállalást, de az biztos, hogy az állam erőfeszítéseinek hatásfokát nagymértékben javítaná, ha a mostaninál sokkal jobban támaszkodna a civilekre.
Visszatérve a programhoz, tapasztalatokról, eredményekről egyenlőre nyilván nem érdemes beszélni, de ez az írás nem is erről szól. Ez az írás arról szól, hogy nagyon sok ember érti, hogy a magyarországi mélyszegénység nem csupán társadalmi és gazdasági kudarc, de erkölcsi is. Természetesen fontos a dolog „hasznossági” aspektusa: ha előrelépnénk ezen a területen, több lenne a foglalkoztatott, kevesebb volna a segély, javulnának az érintettek életkörülményei, iskolázottságuk és egészségük is, kevesebb lenne a deviancia, javulna a közbiztonság, és a sort nyilván lehet folytatni. De a dolognak van erkölcsi mozzanata is; aki járt ilyen falvakban, találkozott ilyen körülmények között élő emberekkel, az biztosan tudja, hogy ez tarthatatlan, egy ország nem tűrheti, hogy lakosainak egy része ilyen körülmények között, ennyire kiszolgáltatottan, esélytelenül éljen.
Ez az, amit ennek a programnak (és nagyon sok más civil programnak) a nagy számban jelentkező önkéntes résztvevői tudnak-éreznek. Az ember szeretné hinni, hogy ők vannak többségben, ők az a bizonyos sok fecske, és előbb-utóbb nyarat csinálnak.
