A kilencvenes évek baráti alapon létrejött, mondhatni spontán kulturális kezdeményezéseinek többsége az idők folyamán szép csendben kimúlt, vagy megadta magát a piacnak, és üzleti vállalkozássá változott. Európa legkisebb mindennap játszó mozija azonban jól tartja magát és eredeti arculatát: a Cirko-Gejzír (barátainak csak Cirko) júniusban több mint száz saját forgalmazású filmje műsorra tűzésével és számos egyéb programmal ünnepli 15. születésnapját.
*
Kezdetben vala egy baráti társaság és egy Lőrinc pap téri pincehelyiségből kialakított mozi: ebben a formájában ma már egyik sem létezik, az eredeti mozifelhalmozókból egyedül Balassa Péter maradt a tetthelyen, mely négy év elteltével a Balassi Bálint utca 15-17. szám alá, egy receptraktárnak használt helyiségbe költözött. A kezdeti vetítési program hozott anyagból jött össze, az "oldies but goodies" jegyében: a házon belüli filmforgalmazás csak a későbbiekben ütötte fel a fejét, addig is a mozivásznat főleg archívumokba utalt, elárvult klasszikusok, pld. Kieslowski és Tarkovszkij filmjei foglalták el: "A Stalkert egy időben mindig játszottuk január 1-jén, mert ezt kívánja az ember ilyenkor" - avat be az ősidőket jellemző, sajátos műsorpolitikába és a korai, bulista szemléletbe a Cirko-Gejzír munkatársa, Potyondi Linda. ' a tudatos tervezés helyett inkább a mindenkori mozista alapvető vágyához köti a Cirko életre hívását: "Kellett egy hely, ahol cool- és kultfilmeket lehetett nézni."
Bizonyára még hosszan lehetett volna a Véletlent és az Iván gyermekkorát ismételni, a mozit működtető nonprofit alapítvány azonban szűknek ítélte az utánjátszási kereteket, és a filmforgalmazás rögös útjára lépett. A legelső saját beszerzések között egy Tony Gatlif (Latcho Drom), egy Lars von Trier (A bűn lélektana), egy Haneke (Furcsa játék) és egy Özpetek (Törökfürdő) szerepelt, s ha a neves filmművészek nem is tudtak róla, korai műveik hosszú időre meghatározták a Cirko filmes arculatát. "A Cirko nagy előnye a többi mozival szemben, hogy mi hosszabb ideig műsoron tartjuk a filmeket, így van idejük kifutni magukat. Előfordul, hogy egy film csak 4-5 hét után talál magára, mint például a nemrég bemutatott Az osztály, ha pedig úgy érezzük, hogy igény van rá, újra előveszünk egy-egy rég nem vetített darabot. Kezdetben akár egy évig is folyamatosan lehetett játszani a Latcho Dromot vagy a Törökfürdőt, ma már azonban 3-4 hónap alatt kifulladnak a filmek" - vázolja Potyondi a moziba járási szokások Cirkót is érintő változásait. Ami viszont nem változott, az a közönség és a mozi kapcsolata, mely a legvisszafogottabb becslések szerint is feltűnően bizalmasnak mondható. Sokan nem is egy-egy előre kiválasztott filmre jönnek, hanem csak úgy, könnyelműen leugranak a Cirkóba, azzal a nem titkolt törzsvendégi számítással, hogy a pénztáros, a gépész vagy valaki az előtérből majd csak ajánl valamit a kínálatból. A tipikus Cirko-választék pedig Potyondi számítása szerint háromféle filmből tevődik öszsze: "Vannak a fesztiválkedvenc nagy rendezők, például Panahi, Özpetek vagy a Dardenne fivérek filmjei, aztán az igazi hardcore art-filmek, mint amilyen a közelmúltból a Téli utazás vagy régebbről a Visszafordíthatatlan, a harmadik kategória pedig az ún. közönségkedvenceké, amiket mi városi meséknek szoktunk hívni. Ilyen volt például a Prágai történet, a Melegkonyha vagy az Esküvő után." Mint megtudjuk, néhány éve a nagyobb forgalmazók számára még presztízsügynek számított, hogy egy-egy nehezen fogyasztható fesztiválsikert bemutassanak a hazai mozikban, mára azonban a Cirkónak nem nagyon kell versenyeznie a hazai ajánlattevőkkel, ha le akar csapni egy-egy néhány ezres nézőszámot ígérő cannes-i vagy berlini győztesre. A Persepolis, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap vagy Az osztály című filmeket a Cirko mutatta be Magyarországon: az elmúlt években a művelt világ nagyobbik része ezekről a filmekről áradozott, a tágas budapesti multiplexekbe azonban nem fért be egyikük sem. Akadnak persze olyan filmek is, amelyek hiába nyerik el a munkatársak tetszését, még a Cirkónak is túl rizikósak: "Nem olyan régen láttam a Falkenberg Farewell című svéd filmet. Nagyon magas minőségű, de körülbelül három nézője lenne, ha bemutatnánk. Lehetetlenség bevállalni - tudjuk meg Potyonditól. Ha Jesper Ganslandt filmjét egyhamar nem is láthatjuk a Lipótvárosban, a skandináv mozgóképek tekintetében nem érheti szó a ház elejét. Fennállása legnagyobb sikerét éppenséggel egy tavaly bemutatott, 2005-ös dán filmnek, az Ádám almáinak köszönheti a Cirko; ez a valóban remekbe szabott, sírva vigadó abszurd, melyért ugyancsak nem volt nagy tülekedés a piacon, a maga 12 ezer nézőjével abszolút csúcstartónak számít a Cirko által forgalmazott filmek között. A főszerepet alakító Mads Mikkelsen egyébként afféle házi sztárnak számít a moziban: az utóbb a James Bond-sorozat főgonoszaként elhíresült dánnal egyszerűen nem lehet hibázni, művészi giccsei (Esküvő után, Prágai történet), vagy ahogy a cirkósok mondják, a városi mesék biztos befutók a kasszánál. Mads és a Cirko kapcsolata tartósnak tűnik, de a szerényebb közönségvonzással bíró Dardenne fivérek pozíciója is szilárdnak mondható, köszönhetően a Cirko-vezetés egyhangú rajongásának. Akadtak persze futó viszonyok is szép számmal a múltban, Michael Haneke, Lars von Trier és Wong Kar-Wai drágán mért sztársága okán már jó ideje nem fér bele a cirkós forgalmazási keretekbe, Ferzan Özpetekről, a régi szép idők helyi kedvencéről pedig a cirkósok mondtak le hanyatló művészi karrierjének következtében. Új felfedezettekből persze sosincs hiány, legutóbb például az orosz Kirill Szerebrennyikov két filmje (Az áldozatkaszkadőr, Téli utazás) tűnt fel a Balassi utcában. Félő azonban, hogy ha túlságosan befut, új felfedezett után kell néznie Európa legkisebb mozijának.
