A legbelső ellenállás: a magyar dokumentumfilmezés meglepő stratégiája

  • -ts-
  • 2016. november 1.

Film

Súlyos kérdéseket vet fel a Verzió emberjogi fesztivál magyar panorámája.

Régebben a nyilvánosság sziklaszilárd – törvényi, technikai, életviteli – korlátainak hála, nem túl sűrűn vergődtek nagy horderejű gaztettek napvilágra. Egy-egy ilyen feldolgozására évei voltak a társadalomnak, például a bős–nagymarosi vízlépcső esetében – emlékszünk, az utcákon olykor egy-egy kabáthajtókán megjelenő kicsi, kettévágott, roppant szimbolikus (egyébként magas művészi színvonalon megvalósított), felirat nélküli kék hullámot vett észre az ember. Csillag Ádám 1984-től 1988-ig készítette fontos dokumentumfilmjét, a Dunaszauruszt. Amit az elkészülte után rögtön be is tiltottak.

Ma már nem nagyon tiltanak be dokumentumfilmeket Magyarországon. Sokkal hatékonyabb korlátozni az elkészültüket. Ma nincsenek évei két felszínre bukó disznóság között a magyar társadalomnak: órái vannak csak. Jó esetben alhat rájuk egyet. Felesleges sorolni, mire ez az írás megjelenik, kiderül egy újabb, vagy több is, kicsik, közepesek, égbekiáltók.
Ehhez képest az idei Verzión csak egy olyan magyar filmet találunk, amely élő társadalmi problémára reagál. Kresalek Dávid és Soponyai Dóra filmje, a Kockás forradalom a magyar pedagógusok kétségbeesett lázadásáról szól, ott van a tüntetéseken, s a tanári fejekben kutatva igyekszik rávilágítani a PÖCS (a magyar államot mozaikszavai is minősítik: Pedagógus Önértékelési Csoport) ellen vívott önvédelmi harc konkrétumaira, mibenlétére – akarva-akaratlanul is kihúzva ekképp a szőnyeget a pedagógustüntetések erejébe vetett túlzó társadalmi várakozások alól.
Különben köszönjük, jól vagyunk, a nyolcvanöt éves Mészáros Márta édesanyja Sztálinon kéri számon a férjét (Anyám levelei Sztálin elvtárshoz). Idős balerinák mesélnek két műben is (A túlélés tánca; Volt egyszer két balerina), ugyancsak kettőt pördülünk a kábítószer-fogyasztás szerfelett káros fő- és mellékhatásain (Dizájneren; Egy nap az életünkből), megtudhatjuk (Reményvasút), hogy milyen az élet a Gyerekvasúton (nehéz), akárcsak a beteg gyerekük túléléséért óráról órára küzdő szülőké (Balu). A. Vajna filmalapjának egyik vezetője pedig klezmeristák gyökereit keresi (Soul Exodus).
Nos, ezek az egyenként valóban kiváló dokumentumfilmek együtt nagyon hangosan azt kiabálják, hogy a mai magyar dokumentaristáknak befelé vezet az előre. Az egyes ember mikrovilágába, bensőjébe. Csak nehogy tévút legyen.

Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, 2016. november 8–13., Budapest

Figyelmébe ajánljuk