A szinopszisa olyan, mintha valami gonosz paródia lenne, a nézőnyúzó dokumentumfilmről készült karikatúra: „A Demokrácia két éven keresztül követ figyelemmel néhány kulcsfontosságú személyt az EU általános adatvédelmi szabályozásával kapcsolatban, amely egy vitatott kérdés az európai döntéshozók között. A cselekmény 2014-ben kezdődik, amikor az Európai Parlament jóváhagyja az új szabályozást, majd visszaugrik két évet a tárgyalások kezdetére. Jan Philipp Albrecht, a német Zöld Párt politikusa és az Európai Parlament tagja vezeti és felügyeli az egész folyamatot.” Valljuk be: ez ebben a formában nem tűnik se izgalmasabbnak, se vonzóbbnak annál, mint ha egy darab falra kent taknyot bámulnánk 100 percen keresztül.
De ez csak a látszat, ami senkit ne tántorítson el az elmúlt évek egyik legokosabb dokujától, amely ráadásul végig kiköveteli a figyelmet. A nyitó képsorok monokróm szigora és játékfilmes hangulata rögtön felkelti az érdeklődést, és később is számos apró képi finomsággal kedveskedik nekünk a rendező, a svájci David Bernet. De nem ez a lényeg, hanem a kitartása, az alapossága és az igenis briliáns témaválasztása. Az adatvédelem kérdésköre ugyanis mindenkit érint, van filozófiai és ideológiai dimenziója, de nem szimbolikus vagy identitásvita, hanem olyan terület, ahol ellentétes érdekek és egymást kizáró, de egyaránt érvényes érvek lehetségesek. A tét pedig hatalmas.
Az adatvédelmi szabályozás megalkotása tehát tökéletes terepasztal ahhoz, hogy a filmkészítők modellezzék az Európai Unió és – rajta keresztül – a demokrácia általános működését. Szerte Európában általános véleménynek tűnik, nálunk meg aztán különösen, még értelmiségi körökben is, hogy az EU abszolút antidemokratikus és bénítóan bürokratikus szervezet. Lassan forduló tankhajó, ami vaktölténnyel tüzel. A színfalak mögé engedett kamera azzal a megdöbbentő leleplezéssel szolgál, hogy minden ellenkező híreszteléssel ellentétben az unió már-már túlzottan demokratikus, a bürokrácia pedig hatékonyan szolgálja az érdekeinket.
| ||
Az adatvédelmi szabályozás raportőre, a német zöld párti képviselő, az eleinte kissé esetlen, nyakkendőt kötni sem tudó, kedves-szemüveges Jan Philipp Albrecht tulajdonképpen hőssé válik a szemünk előtt. Ez valószínűleg őt magát lepi meg legjobban. (Hárommal mellette ül a parlamentben a magyar jelentés raportőre, Rui Tavares – hasonló figurát képzeljenek el.) A szelíd, de kérlelhetetlen Albrecht tárgyal szakértőkkel, lobbistákkal, aktivistákkal; majd egy árnyékbizottságban az összes párt képviselője egyesével konszenzusra jut a rendelet első változatának összes pontjában, és csak ezután teszik közzé, ezután szabadul el a cikkcunami és a politikai balhék, hogy aztán az árnyékbizottság 4000 (négyezer!) módosító javaslattal vágjon neki a folytatásnak. És ezzel még koránt sincs vége…
A film felénél az elviselhetetlen mennyiségű bürokratikus baszakodás miatt elkezdtem azon gondolkozni, hogy talán mégsem lenne hülyeség ehelyett valami felvilágosult abszolutizmus, de a konkrétan katartikus végkifejlet után már arra jutottam, hogy ezt a dokut tanórákon kellene mutogatni, mint a demokrácia melletti agitációt. A film utáni feliratok kicsit lelombozzák a nézőt, de ha hazatérve elolvassa az idei fejleményeket, akkor máris pozitívabb a történet. Amelynek, nincs mese, megint az a tanulsága, hogy a demokrácia nem jó, de még nem találtak ki jobbat. Az EU pedig minden baja ellenére izgalmas hely, ahol fontos döntések születnek, ráadásul demokratikusan.
Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, 2016. november 8–13., Budapest
