Tudja ezt Mark Neale rendező is - elvégre kis túlzással egész filmes karrierje a motorsport körül forog. A probléma az, hogy mégsem tud mit kezdeni az alapanyaggal. A 2003-as Fasterrel már adott egy korrekt és alapos betekintést a MotoGP világába, de láthatóan nem sok mondanivalóval gazdagodott az elmúlt kilenc évben; a szabályok változtak, versenyzők jöttek-mentek, de Rossi örök - tán ez a sovány tanulság.
Az ambíció viszont nem változott, így a rendező nem tudta eldönteni, hogy A leggyorsabb miről is szóljon: minden idők egyik legeredményesebb versenyzőjéről, Valentino Rossiról, vagy a MotoGP-ről általában. Végül nem szól egyikről sem, sőt semmiről sem, azt viszont Ewan McGregor hangzatos, ámde üres narrálásával teszi. Csapongunk versenyről versenyre, idényről idényre, sőt, néha versenyzőről versenyzőre is, az egész kancakavar viszont alig is érdekes és értelmes. Egy-egy véletlenszerűen választott téma rövid taglalása után felbúg McGregor hangja, és már ugrunk is, rációt, dramaturgiát, mondanivalót hátrahagyva. Ez a féktelen száguldás csak töredezettséget és összeszedetlenséget szül; a balesetekről és halálesetekről szóló, egyébként jobban sikerült szekvencia után egy pillanat múlva már Rossi és vicces, egyedi sisakjai következnek, a show must go on jegyében. Pedig ahogy lenni szokott, Mark Neale filmje is akkor működik, amikor a sport emberi oldalára koncentrál. Az időközben versenybalesetben elhunyt Simoncelli gondolatai az ütközésekről és borulásokról például a jobb pillanatok közé tartoznak, csakúgy, mint Rossi 100 győzelmének felelevenítése. A többi viszont a felszín hatásvadász kapirgálása, közel két órán át.
DVD-n forgalmazza a Universal
