Dokumentumfilm

A leggyorsabb

  • Szabó Ádám
  • 2012. augusztus 19.

Film

A leggyorsabb Rossi, Lorenzo, Pedrosa, Stoner - sportrajongóknak sokatmondó névsor, a MotoGP csillagai ők; laikusoknak viszont jó, ha az első név beszédes.

Tudja ezt Mark Neale rendező is - elvégre kis túlzással egész filmes karrierje a motorsport körül forog. A probléma az, hogy mégsem tud mit kezdeni az alapanyaggal. A 2003-as Fasterrel már adott egy korrekt és alapos betekintést a MotoGP világába, de láthatóan nem sok mondanivalóval gazdagodott az elmúlt kilenc évben; a szabályok változtak, versenyzők jöttek-mentek, de Rossi örök - tán ez a sovány tanulság.

Az ambíció viszont nem változott, így a rendező nem tudta eldönteni, hogy A leggyorsabb miről is szóljon: minden idők egyik legeredményesebb versenyzőjéről, Valentino Rossiról, vagy a MotoGP-ről általában. Végül nem szól egyikről sem, sőt semmiről sem, azt viszont Ewan McGregor hangzatos, ámde üres narrálásával teszi. Csapongunk versenyről versenyre, idényről idényre, sőt, néha versenyzőről versenyzőre is, az egész kancakavar viszont alig is érdekes és értelmes. Egy-egy véletlenszerűen választott téma rövid taglalása után felbúg McGregor hangja, és már ugrunk is, rációt, dramaturgiát, mondanivalót hátrahagyva. Ez a féktelen száguldás csak töredezettséget és összeszedetlenséget szül; a balesetekről és halálesetekről szóló, egyébként jobban sikerült szekvencia után egy pillanat múlva már Rossi és vicces, egyedi sisakjai következnek, a show must go on jegyében. Pedig ahogy lenni szokott, Mark Neale filmje is akkor működik, amikor a sport emberi oldalára koncentrál. Az időközben versenybalesetben elhunyt Simoncelli gondolatai az ütközésekről és borulásokról például a jobb pillanatok közé tartoznak, csakúgy, mint Rossi 100 győzelmének felelevenítése. A többi viszont a felszín hatásvadász kapirgálása, közel két órán át.

DVD-n forgalmazza a Universal

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.