A filmelmélettel szembeni jogos averzióinkat félretéve forduljunk egy pillanatra Andrew Tudorhoz, a horror neves teoretikusához. Ha jól meggondoljuk, a leggyakoribb és legegyszerűbb horrornarratíva az invázió (a többnyire természetfeletti eredetű szörny hirtelen rátámad az emberekre). A nagy horrorklasszikusok (pl. a Universal remekei, A múmia, Frankenstein, Drakula, A fekete lagúna szörnye) többnyire mind inváziók körül forognak. Ennél egy fokkal bonyolultabb a metamorfózis, mely lehet egyéni (Dr. Jekyll és Mr. Hyde, A farkasember) vagy kollektív, és ezzel meg is érkeztünk a zombihorrorokhoz.
Romero leleménye, hogy megreformálta a zombi alakját. A korai darabokban a karibi voodoo kultúra részét képező lény egy mágus által (jobbára aljas indokból) megszállt, öntudat nélküli báb (lásd White Zombie, 1932; I Walked with a Zombie, 1943). Romero jó érzékkel belsővé tette a fenyegetést, hiszen a zombik immár tömegesen támadtak, rurális, felismerhetően amerikai közegben – saját magunk állatias, ösztönökre csupaszított mását ismerhettük fel bennük. Egyszerűen szólva, a civilizáció és az emberi lényeg elvesztésének fenyegetésével szembesítettek.
A romerói zombihorror nemcsak egyetemes, hanem nagyon is korhoz kötött frusztrációkat mozgósított. Ebben hasonlított a hidegháború korai éveinek jellegzetes, politikai színezetű, földönkívüli-inváziókat megéneklő horrorjaihoz. Ám itt már nem a tömeges külső (értsd: szovjet), hanem a tömeges hazai (értsd: másságot gyűlölő, kisebbségeket elnyomó) fenyegetés tört felszínre. Az élőhalottak főhőse – épp az afroamerikaiak polgárjogi harcai közepette, de még a rendszerszintű rasszista támadások valóságában – egy higgadt, rátermett fekete férfi (a Bent alakító Duane Jones egyébként egyetemi tanár volt). Romero állítólag nem szándékosan választott fekete színészt, és a filmben megbúvó antirasszista üzenet sem volt megtervezve, ám a történelem közbeszólt, hiszen a premier idején gyilkolták meg Martin Luther Kinget, ami után nehéz volt a film lezárását a fajgyűlölet diskurzusán kívül értelmezni. A rendező nem riadt vissza a pesszimista végkifejlettől: a zombik által körülvett vidéki házban meghúzódók közül utolsóként életben maradó Bent egy fehérekből álló zombivadász milícia fejbe lövi. A kínzó kétség sosem oldódik fel: azért ölték meg, mert zombinak hitték, vagy mert fekete volt? A végefőcím alatt pergő fotók a húskampókkal elvonszolt Benről és az elégetett holttestekről pedig nyugtalanítóan emlékeztetnek a lincselésekről készült hírhedt képeslapokra (a főképp afroamerikaiakkal szemben alkalmazott gyakorlat épp a hatvanas években kezdett eltűnni).
Romero nem állt meg egy filmnél, trilógiává duzzasztotta az élőhalott-invázió történetét, melyben tudatosan fejlesztette és újragondolta a rémet (ebben segítségére volt rajongója, a giallóiról ismert Dario Argento). A filmfolyam második darabja, a Holtak hajnala (1978) már a hetvenes évek kiábrándult, politikailag némileg ellustult közegében készült. Az élőhalottak egyre növekvő hordákban pusztítanak, létszámukban az élők fölé kerekedve. Négy túlélő veszi be magát egy plázába, és olyan kényelmesen berendezkednek a kimeríthetetlen készletektől övezve, hogy már-már megfeledkeznek a körülöttük dúló apokalipszisről (ahogy makroszinten visszatér a természeti állapot, ők mikroszinten reprodukálják az apatikus fogyasztói társadalmat). Bár a plázában csorgó nyállal kóválygó holtak látványa ma már talán túl szájbarágós, a lassanként elkényelmesedő és önámító túlélők pszichológiai jellemzése még mindig felkavaró. Ahogy a zombikat karneváli örömmel levadászó, a frontier hagyományt „újjáélesztő” redneckek jelenetei is.
A trilógia záródarabja, a Holtak napja (1985) az egyénített élőhalott középpontba helyezésével betetőzi Romero revíziós törekvéseit. Bub, az öntudattal és korlátozott kognícióval rendelkező zombi számos emberi szereplőnél rokonszenvesebb figura, aki kötődik az őt mentoráló tudóshoz, aki hisz abban, hogy a holtak domesztikálhatók. A zombikon végzett gyomorforgató kísérletek (melyek az orvosok állítása szerint a zombiprobléma megoldását célozzák) most először bioetikai kérdéseket vetnek fel. Talán nem véletlen, hogy a film helyszíne egy föld alatti katonai bázis, melyet a zárlatban elözönlenek a holtak. A horda talán a titokban végrehajtott katonai bevetéseket megelégelő, a hadsereg tevékenységének átláthatóságát követelő amerikai polgárok tömege?
Romero filmjei (a könnyen avuló speciális effektusokkal együtt is) frissek maradnak mind az egyetemes, mind a történeti olvasat számára, úgyhogy cseppet sem késtünk el a magyar premierrel. Hiszen számos honfitársunk jelenleg is egy „mindent elözönlő tömegtől” retteg.
Az élőhalottak éjszakáját a Pannonia Entertainment forgalmazza
