Ma Magyarországon tíz emberből kilenc biztosan nem tudna válaszolni arra, hogy pontosan mikor szűnt meg a Szovjetunió, arra meg különösen nem, hogy mi előzte meg a finálét. De az emlékezetkiesésnek nem az az oka, hogy 25 év hosszú idő – ennyi erővel a berlini fal leomlását is elfelejtettük volna –, sokkal inkább az, hogy mire bekövetkezett a történelmi pillanat, Kelet-Európa túl volt a rendszerváltáson, Gorbacsov Szovjetuniója pedig legyőzött, fogatlan medveként próbálta menteni a menthetőt, s látszott: a nem is olyan rég még lerombolhatatlannak gondolt építményt egy kisebb fuvallat is romba döntheti.
És romba is döntötte.
A Szovjetunió azután ért véget hivatalosan is, hogy 1991. augusztus 19-én néhány keményvonalas főember egy botcsinálta puccsal azt próbálta megakadályozni, hogy aláírják az új szövetségi szerződést, ami nagyobb önállóságot biztosított volna a tagállamoknak. Házi őrizet alá helyezték Gorbacsovot, kihirdették a rendkívüli állapotot, ám mivel minimális fegyverest tudtak maguk mögé állítani, pillanatok alatt meg is buktak. Utána viszont nem új szövetségi szerződést, hanem a tagállamok függetlenségét deklarálták.
| ||
A történészek ma már csak tragikomikus pancserpuccsként emlegetik ezt a pár napot, és ugyan nem felejtik el megemlíteni, hogy az akció hírére általános sztrájk kezdődött és a nagyvárosok lakói utcára vonultak, ám az idők távolából mindez afféle kedélyes felvonulásnak tűnik, mintha már akkor tudta volna mindenki, hogy
nem kell félni a moszkvai elvtársaktól
– bohócok azok egytől egyig.
Hogy ez mennyire nem volt így, az most Szergej Loznica Németországban élő ukrán rendező filmjéből világosan kiderül. Loznica rátalált a leningrádi dokumentumfilm-stúdió archív felvételeire, amit a városban forgattak a puccs idején. Ezekből az anyagokból, az eredeti szövegek felhasználásával rakta össze Az eseményt, ami narrátor hiányában ugyanazt a bizonytalan sodródást mutatja, ahogy az ottaniak megélhették a sokkot, ahogy reagáltak a Moszkvából érkező hírekre és rémhírekre. Vannak bámészkodók, önjelölt szónokok és rendfenntartók, de ami a legizgalmasabb, az az, ahogy a bátrabbak „mozgolódni” kezdenek: fogadalmat tesznek, barikádokat emelnek. Vagyis egyre erősebbé lesz a forradalmi hév, bár a kiteljesedés szerencsére elmaradt.
Noha erőltetett a párhuzam az 1956-os Budapest és az 1991-es Leningrád között, valami hasonló történhetett nálunk is, legalábbis ami a „koreográfiát” illeti. Loznica filmje segít megértetni, hogyan robbanhat ki egy forradalom úgy, hogy a tudatosságnak, a tervezettségnek semmi nyoma.
Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, 2016. november 8–13. Budapest
