„A végére felnőttem” – Saskia Rosendahl

Film

Ma mutatják be a mozik a Lore című ausztrál drámát, amely a Harmadik Birodalom összeomlását követő napok káoszában mutatja egy tömeggyilkos SS-vezető lányának és testvéreinek hosszú menetelését Németországon át. Ez a film kapta idén a Titanic fődíját. A Narancs a húszéves német főszereplőnővel beszélt.


Fotó: Németh Dániel

magyarnarancs.hu: Jelenleg mit forgat Budapesten?

Saskia Rosendahl: Nem árulhatok el róla sokat, talán csak annyit, hogy egy HBO-sorozatban kaptam szerepet, ami pilótákról szól, és Kelet-Berlinben játszódik a hidegháború idején. Ez az első angol nyelvű filmszerepem.

magyarnarancs.hu: Ennyire szereti a háborús témákat?

SR: Érdekel minden olyan történet, amelyet nem írnak meg a tankönyvek, vagy ami nem kötelező tananyagként jutott el hozzám az iskolában. Legjobban a személyes tapasztalatok, élmények, visszaemlékezések foglalkoztatnak.

magyarnarancs.hu: Lore szerepére készülve családi történeteket is kapott a második világháborúról?

SR: A dédnagymamám sorsa kísértetiesen hasonlított Lore menekülésére. Ő el is hagyta Németországot, és csak a háború végén tért vissza.

magyarnarancs.hu: Az ön nemzedéke, a mai huszonévesek számára mit jelent az a kor?

SR: Nem könnyű erre válaszolni. Rengeteget tanulunk róla az iskolában, sokat írnak, beszélnek róla, állandóan jelen van az életünkben. Sajnálatos módon a neonácizmus terjedése miatt is.

magyanarancs.hu: Sokak számára valamiféle etalon Németország a náci múlttal való szembenézésben. Igaznak látja ezt a képet?

SR: Sokan mondják nálunk, hogy minimum két generációnak kell felnőnie ahhoz, hogy a német társadalomban teljes „üzemanyagcsere” mehessen végbe. Szerintem jó jel, hogy az emberek nem felejtenek.

magyarnarancs.hu: Eredetileg táncosnak készült. Miért hagyta abba?

SR: Valóban, négyéves koromtól balettoztam. Fellépéseim is voltak a gyerekbalettel a Hallei Operában. Közben megismerkedtem a tánctanárnőm lányával, aki színészetet tanult, így indultam én is kezdetben a színház felé. Játszottam néhány mellékszerepet, aztán tévés megkereséseket is kaptam, meg egy gyerekfilmben játszottam.

magyarnarancs.hu: Cate Shortland, a Lore rendezője azt nyilatkozta, hogy eleinte nem akarta szerződtetni, mert túl csinosnak találta.

SR: Nekem is mesélte, hogy a fotó alapján nem sokat nézett ki belőlem. Végül a táncnak köszönhetem, hogy elnyertem a bizalmát. Fizikai állóképesség, egyfajta keménység és sok energia kellett a filmbeli megpróbáltatásokhoz. Amúgy az egész olyan hirtelen jött, az én középiskolai angolommal belecsöppentem egy ausztrál stábba, ahol nagyon családias hangulat alakult ki. Vagy két hétig próbáltunk, ami német forgatási viszonylatban luxusnak számít. Engedte, hogy improvizáljak, majdnem mindent ösztönösen csináltam végig. Szinte teljesen tapasztalatlan és rémesen naiv voltam a forgatás elején. A végére felnőttem.

magyarnarancs.hu: Volt valami sajátos felkészülési módszere?

SR: Korabeli dokumentumfilmeket néztem, és olvastam a könyvet, amely alapján a film készült. A rendezőnő évekig írta a forgatókönyvet. Sokat beszélgettem vele. Cate személyesen találkozott Loréval és a húgával, hiszen az ő történetükből született a könyv. Gyakran mondogatta nekem, hogy nem az a dolgunk, hogy mentegessük Lorét vagy elítéljük, hanem hogy megmutassuk a lelki folyamatokat, amiken átmegy az összeroppanásig.

magyarnarancs.hu: Milyennek látja most ezt a személyt?

SR: Nagyon ambivalens figura. Hihetetlenül erős személyiség, aki időnként elveszett is tud lenni. Az egész világ felégett körülötte, egyedül kell helytállnia. Megpróbáltam párhuzamosságokat felfedezni magamban, hogy jobban menjen az elfogadása, de bevallom, alig találtam.

magyarnarancs.hu: El tudná képzelni, hogy egy életre a színészetet választja?

SR: Semmi ilyesmit nem tervezek. De jelenleg szívesen csinálom.

Kritika a filmről, az alapjául szolgáló könyvről, valamint interjú a rendezővel a Magyar Narancs május 2-i számában olvasható.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

A puritán

A puritán már kora gyermekkorában nagyon puritán volt. Mondták is a pedagógusok a szülői értekezleten, hogy jó gyerek, csak egy kicsit puritán. Aztán, az értekezlet végén, hogy ne hallja a többi szülő, Aranka néni megsúgta, valójában a puritán a legpuritánabb az osztályban, meglehet, az egész iskolában, jobb lesz, ha odafigyelnek rá.

Költözik a hivatal

Lassan tíz éve jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányhatározat, amely szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumnak a Várnegyedbe kell költöznie, a „Budapest I. kerület, Szentháromság tér 6. szám alatti ingatlanba”.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.