Marianne Faithfull 60 éves. Mélyen búgó, drogtól, cigitől, piától érdes hangján úgy mesél lassan, mint egy irodalomtanárnő, holott ő volt a Rolling Stones banda számtalanszor letartóztatott biszexuális üdvöskéje, Mick Jagger csaja, Bob Dylan reménytelen szerelme, az elvetélés, a drogtúladagolás, a kóma és az elvonókúrák tragikus túlélője, a fékevesztett önrombolás - két évig, tarhálva - utcán tengődő ikonja. A nő, aki a Meztelen ebéd olvasása után határozta el, hogy márpedig ő junkie lesz. Ma már mérsékelt lángon ég, ám így is elragadó - erről hétfőn a magyar közönség is meggyőződhet a Művészetek Palotájában.
Magyar Narancs: Március 12-én Budapesten lép fel. Miért pont nálunk kezdi egész éves turnéját?
Marianne Faithfull: Fogalmam sincs. Az ügynököm így boltolta le. Egyébként tudja, hogy az édesanyám Budapesten született?
MN: Nocsak! Magyar volt?
MF: Osztrák-magyar! (Eva Erisso bárónőről van szó. - K. L.)
MN: Akkor essünk neki: 17 évesen éppen kikerül a leányiskolából, máris a Rolling Stones által felfedezett ifjú rocksztár, 18 évesen anya, 19, amikor Mick Jagger párja. Mire a harmadik X-hez ér, heroinfüggő és a Soho utcáin tengődő néhai híresség. Gyorsan pörögtek a dolgok, nyilván nem így tervezte...
MF: Tervezni?! Ugyan már! Az én tervem úgy szólt, hogy elmegyek egyetemre, vagy valami színiiskolába. Az a fajta éretlen és önbizalom-hiányos csitri voltam, akinek igazán szüksége lett volna még egy kis képzésre. Mert a felsőoktatás valójában jó ürügy arra, hogy elodázd a napot, amikor végre kilépsz az életbe. Mellesleg talán tanulsz is ott valamit, de lehet, hogy nem. Nagy előnyömre vált volna, ha egy kicsit még érlelődöm. De nem így történt: jobb híján a nyilvánosság előtt kellett "felnőnöm", minek során hatalmas hibákat vétettem. Másrészt viszont csodálatos emberekkel találkoztam, akiket a mai napig nagyon szeretek. Nagy mázlim volt velük. Nekik köszönhetem, hogy végül nem jártam annyira pórul...
MN: Mert a 70-es években a barátai bedugták egy állami rehabilitációs programba, miután két évet élt mások lakásában és az utcán. Így végre receptre kaphatta a heroint. De még a 80-as években is megesett, hogy eltörte az állkapcsát, amikor jócskán "hatás alatt" próbált felbotorkálni egy repülőgép lépcsőjén. Mikor esett le a tantusz, hogy ön igazából egy hírhedt figura?
MF: Jó pár éve nem éltem már Londonban, amikor egyszer ismét a városban találtam magam. A barátaimmal mentem szórakozni. Éppen kijövök a szórakozóhelyről, amikor az egyik rendőr rám néz az utcán: "Mi a fenét keresel itt megint, Marianne? Ugye nem tértél vissza? Akkor most megint vigyáznunk kell rád!" Atyaisten, de hisz ezek a járőröző rendőrök éveken át lestek a szemük sarkából, hogy ne essen bántódásom! Amíg az utcán éltem lesoványodva, rengeteg törődést kaptam az emberektől. Először életemben. Nem kellett hozzá koldulnom vagy áruba bocsátanom a testem.
MN: Bő tíz éve francia menedzserével él együtt.
MF: Erről nem beszélek.
MN: De a külföldi élettárs nem segít abban, hogy némi távolságtartással, idegen szemmel nézzen vissza saját hazájára, Angliára?
MF: Nagyon-nagyon angol vagyok. És ezt büszkén is vallom. Bár idestova huszonöt éve nem laktam arrafelé, még mindig megsértődöm, ha rosszakat írnak rólam.
MN: Például?
MF: Igazából ezért is jöttem el onnan. Megelégeltem a sajtó örökös zaklatását. Nem akarom azt sugallni, hogy példásan viselkedtem, de nem tettem olyan förtelmesen rossz dolgokat, mint amilyen alávalónak tartottak. Akkoriban került Mrs. Thatcher hatalomra. Emlékszem, egyik nap éppen a tévét bámultam - akkoriban még nem volt annyi csatorna, mint ma. Csak kettő. Az egyiken a falklandi háború áldozatait sorolták fel, a másikon meg a pápa nyomult a Wembleyben. "Na, épp ideje innen elhúzni a csíkot" - gondoltam. El is mentem Amerikába.
MN: Most hol él?
MF: Írországban. Egy vidéki házban telepedtem le. Kilenc évet töltöttem ott. A barátaim mérföldekre laktak tőlem. Gyalogolni nem tudtam, vezetni sem. Piszkosul magányos voltam. Kilenc év egymagadban nagyon hosszú idő. De örülök, hogy így alakult, mert jót tett a szellemi fejlődésemnek. (Időközben Dublinba költözött. - K. L.)
MN: Mi a legrosszabb tévhit önnel kapcsolatban?
MF: Ó, hogy a fenébe tudjam én azt! Nem turkálok az emberek fejében, hogy lássam, mit gondolnak rólam. Hadd higgyék azt, amit akarnak. Pedig ha tudnák az igazságot... Hogy milyen unalmas vagyok! Keményen dolgozom. Nem iszom. Nem drogozok többé. Alig dohányzom. Most is nikotintapaszok vannak rajtam, hogy leszokjak. Amikor végzek a turnéval, végleg leteszem a cigarettát. Minden energiámat a munkámra tartogatom. Imádom a családomat és a drága barátaimat. Nem járok bulikra. Igazából alig csinálok valamit. Néha elmegyek kiállításokra, hosszú sétákat teszek, találkozom a haverjaimmal, moziba járok, tévét nézek. Eléggé visszavonultan élek.
MN: Elfogadóbb lett, és kevésbé lázadó?
MF: Szerintem mindenkivel ez történik idővel. Úgy értem... Sose fogok olyan iszonyú nagyot változni. Soha nem lesz belőlem teljesen lenyugodott személyiség. De remélem, hogy meglágyultam.
MN: Az a Marianne Faithfull, akit mi ismerünk, mindig azonos volt önnel, vagy inkább egyfajta szerep, maszk, imázs?
MF: Biztos vagyok benne, hogy részben maszk. Nyilvános szerep. De egész pályám során arra törekedtem, hogy ezt a szerepet és önmagamat egymásra húzzam, hogy minél in-kább eggyé váljanak. Azt hiszem, elég jó voltam ebben.
MN: Nem bánta meg ezt a küldetést?
MF: Nézze, negyvenkét éve űzöm ezt a hivatást: negyvenkét éve vagyok Marianne Faithfull. Bennem is van megbánás bizonyos dolgokkal kapcsolatban. De tudja, az új Edith Piaf-film is azért tetszett, mert ott szintén egy szerepet látunk. Egy vagány, bevállalós imázst. Csakhogy én már nem megyek el odáig, ameddig a szerep és a saját személyiség összevonásában Piaf elment. Olyan ez, mint a kocsi. Amíg megy, addig rendben van.
MN: Mindig ilyen érdes volt a hangja, vagy az életmódja tette ilyenné?
MF: Nem, nem születtem ilyen hanggal. Szert tettem rá. Tudja, írókról szokták mondani, hogy "megtalálják a hangjukat". Hát, szerintem én is megtaláltam. Csak kinyitom a számat, és ami megszólal, az mindent elmond. Ez azért fontos, mert a dekadencia - ami, úgy tűnik, kulcsszó az életművemmel kapcsolatban - nem arról szól, amit teszel. A dekadencia tudatállapot.
MN: Igaz, hogy erős lámpalázban szenved?
MF: Baromira örülnék neki, ha végre megszűnne. Azt hittem, időskoromra majd csak elmúlik. Elég nyilvánvaló: szinte minden lehetséges módszert kipróbáltam, hogy elűzzem! De egyik sem vált be. Valószínű, hogy az izgalom szükséges kísérőjelenség. Nem kell szereket alkalmaznom: az összes drog ott van a szervezetünkben. Adrenalin, endorfin. Ezt persze tapasztalatlan kiscsajként még nem tudtam.
MN: Szóval Pesten is nagy lesz a para a színpadra lépés előtt?
MF: Minden fellépés előtt ez megy. Volt idő, amikor hánytam is. Mára szerencsére jobban viselem a lámpalázat. A legnagyobb félelmem az: mi van, ha nem tetszik nekik, amit csinálok? Elvégre az a munkám, hogy tetsszem másoknak. De hát minden színésznő ilyen. Csodálatos módon az egész szertefoszlik, amint színpadra lépek: kivirulok, mint egy virág. Imádok a rivaldafényben szerepelni, és kapcsolatba lépni az emberekkel. Részben azért, mert a jelenlegi életem oly nyugodt és csöndes, hogy nagyon is szükségem van a közönséggel szövődő kontaktusra.
MN: Milyen irányba tart zeneileg?
MF: Az akusztikus felé tendálunk. És nem használunk dobokat. Ez már nem vadító rock 'n' roll. Csendesebb zene. Imádom a zenélést, ezért nem lettem színésznő. Egyszerre hat dalon is tudok dolgozni. Saját dalaimon, és a másokéin is. Elvégre egyik nagy erősségem mások műveinek tolmácsolása: három legszebb dalomat például Nick Cave-vel írtam.
MN: Mit gondol a modern zeneipar berendezkedéséről?
MF: Ott voltam a születésénél. És ott leszek a halálánál is - elnézem, hogyan megy végbe. Hetven centbe kerül egy album legyártása. Az alkotóművészek munkáját hozzátéve nyolcvanba. De mire a boltokba kerül, 15,99-ért árulják. És ez a rengeteg pénz mind a lemezkiadók zsebébe megy. Nem a zenészek kapják. Ez hamarosan véget fog érni. A kiadói iparág nagyemberei saját maguknak köszönhetik a végzetüket. Szépen lábon lőtték magukat. Megmondom, mi marad meg: annak a varázsa, hogy az ember elmegy megnézni egy énekes fellépését. Mindig képes leszek új albumot készíteni. Ugyanis nem vagyunk drágák. IlletveÉ a bandám és én sokba kerülünk, de nem az a fajta társulás vagyunk, akik kilenc hónapot töltenek a stúdióban. Gyorsan dolgozunk, hatékonyan. A Before The Poisont két hét alatt vettük fel. Ez a tempó persze nagyon komoly előkészületeket igényel.
MN: Nem nosztalgiázik néha?
MF: Nem vagyok valami nosztalgikus alkat. Miért lennék? Nekem a 60-as évek jelenbéli valóság. Pár éve Sydneyben fejeztem be a turnémat. Nem sokkal utánam Bob Dylan lépett fel. Fantasztikus koncertje volt, holdfénnyel a sydneyi kikötőben. A show után remek estét töltöttünk együtt, zenéről dumáltunk. Aztán a Stones érkezett. Megvártam őket. Társam, Francois és én hátramentünk a fiúkhoz. Furcsa érzés. Valahányszor találkozom velük, olyan, mintha egy nagy diszfunkcionális családba térnék vissza! Mert ismerem az összes bandatagot, az egész háttércsapatot. Mindenki kitörő örömmel üdvözölt. "Hello, Marianne!" Igazán mesés, hogy úgy kezelnek, mint egy királynőt! Bob, aztán meg Mick, Keith, Charlie és a többiek. Ezeknek a srácoknak olyan az életük, mint egy véget nem érő turné. New Yorkban mindig összefutok Yokóval. Ez az életem. Ez nem nosztalgia. Ez itt és most.
MN: Kényelmetlenül érezné magát, ha mozifilm készülne az életéről? Izgalmas alapanyag lenne...
MF: Magának talán igen! Nekem viszont egyáltalán nem! Meg az összes többi érintettnek. Ahhoz túlságosan szeretem a barátaimat. És nagyon tisztelem őket. A sztori lefutott. Én éltem végig, nem más. Meg különben sem haltam még meg! Ha már filmszerep, akkor inkább olyasvalakit játszanék, aki különbözik tőlem. Mint ez a maradi, középkorú nő, akit az Irina Palm című filmben keltek életre, amellyel eljöttem ide, a Berlinaléra.
MN: Azt pletykálták, hogy nemrég szívinfarktusa volt. Mit fűzne ehhez hozzá?
MF: Két kemény év van mögöttem. Nem volt infarktusom. A mellrák egy korai stádiumát diagnosztizálták nálam. Meg egy súlyos májgyulladáson is átestem.
MN: Nehezen bírta?
MF: Viccel!? Naná, hogy nehezen! De szerencsés vagyok. Az orvosom, a családom és a barátaim megint sokat segítettek. Mick (Jagger) felhívott a kórházban, mielőtt sor került a beavatkozásra. A betegség rádöbbentett, hogy nincs anyagi bázisom. Biztonsági hálóm, ahogy mondani szokták. Sosem kerestem túl sokat. (Állítólag csak a turnézás hoz pénzt a konyhájára, utoljára 1979-ben folyósítottak neki jogdíjat, mert drága drogrehabilitációját a kiadó levonta költségként. - K. L.) Most már látom, hogy el kell kezdenem félretenni az öreg napjaimra. És vigyáznom kell magamra. Tavaly már Cannes-ban kezdtem belecsúszni a betegségbe. De akkor még nem tudtam. Nem vagyok túl jó a tünetek felismerésében. Ez nagy hibám. Mindig azt sulykolom magamnak: "A show-nak folytatódnia kell!" Nem igaz! Nekem kell folytatódnom!
Kriston László
Csúcsminőség
Az író Terry Southern "Rhythm And Blue Angel"-nek aposztrofálta az 1946-ban Londonban született Marianne Faithfullt. Kinek anyai gyökerei az Osztrák-Magyar Monarchiához kötődnek, édesanyja, Eva von Sacher-Mazoch abban az arisztokrata családban nőtt fel, melyben Leopold von Sacher-Mazoch a mazochizmus névadójává vált A bundás Vénusz című könyvével. Marianne édesapja, a filológus Glynn Faithfull egyetemi professzor volt.
Faithfullt tizenhét évesen mutatta be festő barátja, John Dunbar a Rolling Stonest menedzselő Andrew Loog Oldhamnek. Õ vette rá a színésznői karrierről álmodó Faithfullt, hogy énekelni kezdjen, így született meg első kislemeze, az As Tears Go By, Jagger és Richards szerzeményével.
1965-ben Marianne és Dunbar összeházasodtak, de kisfiuk születése után Marianne odébbállt, s inkább Jaggerrel élt. A Rolling Stonesszal kábítószeres botrányok, orgiák hőse lett, a Jaggerrel és Richardsszal írt Sister Morphine című dal ezek emlékét őrzi. Egy haldokló narkósról szól, aki már nem ismeri meg az orvosát, amikor morfint kér.
1969-ben Marianne és Jagger Tony Richardson Ned Kelly című filmjének forgatására Ausztráliába utazott. Kapcsolatuk épp mélyponton volt, amikor Brian Jones halálhíre jött, s ez öngyilkossági kísérlethez vezetett: egy nagyobb dózis kábítószer bevétele után Marianne hat napig feküdt kómában.
A szakítást elesettség és lepusztultság követte, a hetvenes évek közepéig az életben maradásért kellett küzdenie. Míg a hatvanas években egymást követték a lemezfelvételek és a filmes, illetve színházi szerepek (Girl On A Motorcycle, Három nővér, Hamlet), ekkor nem hallhattunk felőle.
1976-ban a rockzenész Ben Brierlyvel összeházasodva, új zenésztársakkal az angol punkmozgalom szárnyán végre kiemelkedett az elszigeteltségből. Ekkor készült a korszak - és Marianne - egyik emblematikus albumának számító '79-es Broken English, nyomában a szolidabb Dangerous Acquaitances és A Child's Adventure albumokkal.
1984-ben a Lost In The Stars című Kurt Weill-tribute-on dolgozó Hal Willner producer Marianne-t is közreműködésre kérte, majd egy hasonló hangulatú blues-pop-sanzon anyagon kezdtek agyalni. Ez lett a Strange Weather 1987-ben, Tom Waits címadó számával, s innentől a nyolcvanas évek sem maradt csúcsminőség nélkül. (Sőt. A 90-es Blazing Away koncertalbum és videó még rátett egy lapáttal.)
A Weill-művek sora 1989-ben a Hét halálos bűn chicagói bemutatásával, majd 90-ben a Koldusopera londoni előadásával folytatódott, épp akkor, amikor Marianne édesanyja - a weimari köztársaság kabaréénekese és táncosa - meghalt.
Marlene Dietrich és Kurt Weill a Twin Peaks-zeneszerző Angelo Badalamentivel közös 1995-ös A Secret Life albumra is rányomta a bélyegét, melyet '96-ban a 20th Century Blues követett Paul Trueblood zongorakíséretével. (Ezt láthattuk is még melegében, decemberben a Petőfi Csarnokban.)
Az ezredfordulóra Marianne visszatért a pop-rockhoz. A kevésbé átütő Vagabonds Ways és Kissin' Time után 2004-ben megint egy remekmű került az asztalra: a Before The Poison legemlékezetesebb számait Nick Cave és P. J. Harvey írta.
2006-ban mellrákot diagnosztizáltak Faithfullnál, s az orvosi kezelés meggátolta abban, hogy nekivágjon a világnak. De ez a múlt. Március 12-én - a Songs of Innocence and Experience című turnéja nyitó koncertjén - Barry Reynolds (gitárok), Daniel Mintseris (billentyűs hangszerek) és Joe Cang (basszusgitár, ütőhangszerek) kíséretében fellép a Művészetek Palotájában.
F. D. J.
