Magyar Narancs: Szoros munkakapcsolat fűzi Guillermo del Toróhoz. A közös projektek között is beszélnek egymással?
Guillermo Navarro: Hát persze! Több mint húsz éve ismerjük egymást, bátran állíthatom, közeli barátok vagyunk. Még azelőtt, hogy rendezni kezdett volna, maszkmesterként kereste a kenyerét, és több, általam fényképezett filmben dolgozott ilyen minőségben. Már a kezdetektől tudta, hogy ha egyszer filmet készít, az olyan lesz, amiben mindenféle szörnyszülöttek fognak szerepelni, ezért már jó előre kitanulta, hogyan kell ilyeneket kreálnia. Mivel az idő tájt ez teljesen ismeretlen dolognak számított Mexikóban, nyitott is egy kis boltot, úgy is mondhatnám, a rémségek kicsiny boltját. Született rajztehetség is, amikor először találkoztunk, épp egy filmhez készített storyboardokat.
MN: Del Toro nagy filmgyűjtő hírében áll, egy óriási DVD-kollekció büszke tulajdonosa. Összejönnek néha egy-egy házimozizásra?
GN: De még mennyire. Elég közel lakunk egymáshoz Los Angelesben, úgyhogy gyakran előfordul az ilyesmi, és moziba is sokszor együtt járunk.
MN: A Faun labirintusa Jan Svankmajer filmjeinek szürreális világára emlékeztetett.
GN: Sajnos nem ismerem a filmjeit, úgyhogy ez csak a véletlen műve lehet. Nem tartozom azok közé, akik tudatosan választanak stílust maguknak, mintha csak egy receptkönyvből dolgoznának. Ennek a szakmának ugyanúgy megvannak a maga iskolái és népszerű pózai. Számomra ennél jóval fontosabb, hogy egy hullámhosszra tudjak kerülni a rendezővel és a látványtervezővel. Általában a velük való beszélgetésekből szokott kiderülni, miből is áll össze a film képi nyelve.
MN: Egyaránt dolgozott Hollywoodban és Mexikóban. Ha választania kéne, hol forgatna szívesebben?
GN: Hollywoodban egészen más tempóban folyik a munka, ez egy rendkívül olajozottan működő gépezet. Ami viszont magát a filmcsinálást illeti, az a világ bármely táján nagyjából ugyanaz, legfeljebb a produkciók mérete változik. A nagyobb filmek értelemszerűen egy csomó pluszfeladattal járnak, de ezeknek sokszor semmi közük magához a filmkészítéshez. Szót érteni a stúdióval, a sztárokkal, a producerekkel...
MN: Robert Rodriguezzel is dolgozott, aki arról híres, hogy mindent a maga módján, a szakszervezetek hatáskörén kívül szeret elvégezni. Az ő irányítása alatt mennyire tudta megvalósítani a saját elképzeléseit?
GN: Négy alkalommal forgattunk együtt, a korai filmjeit fényképeztem. Akármennyire is függetlennek tartottuk magunkat, a Desperadót például mégiscsak egy nagy stúdió finanszírozta. A sokat hangoztatott függetlenség nem attól függ, hogy ki a megrendelő, hanem attól, hogy ki áll a kormánynál; a filmkészítő, vagy a stúdió hivatalnokai. Én már csak tudom, hisz mindkét leosztásban részem volt.
MN: Mexikóiként mennyire volt nehéz munkát találnia az Egyesült Államokban?
GN: A legelső alkalommal, amikor sikerült végre bejutnom egy ügynökhöz, az illető nagyon udvariasan megdicsérte az addigi dolgaimat, majd közölte, ne is reménykedjek abban, hogy ő egy mexikói operatőrrel beállít a stúdiókhoz. Mint mondta, dolgozik már neki egy mexikói, a kertjét tartja rendben, úgyhogy ezzel a mexikóiaknak fenntartott pozíciót már betöltötték. Ehhez képest, azt hiszem, elég messzire eljutottam. A legutolsó filmem az Egy éjszaka a múzeumban volt, egy több mint százmillió dolláros megaprodukció.
MN: Sok kompromisszumot jelent egy ilyen óriási film?
GN: Ennek is megvan a maga sztorija. Meg voltam róla győződve, hogy a producerek az Ördöggerinc című filmünk alapján kértek fel, mert látták, jól bánok a sötétséggel. Elkezdődött a forgatás, és szinte azonnal özönleni kezdtek a reklamációk a stúdiótól, mondván, a film túl sötét. Azt szerették volna, hogy olyan legyen, mint egy Kellogg's-reklám.
MN: Hagyott már ott forgatást?
GN: Soha. Ilyen csak akkor fordulhatna elő, ha holtan visznek ki.
MN: Reklámokat készít?
GN: Szívesebben készítek reklámokat, mint rossz filmeket.
MN: Hollywood szereti beskatulyázni az embereket...
GN: Épp ezért vállaltam el a Jackie Brown után rögtön a Stuart Little, kisegér fényképezését. Nem kis energiámba tellett, hogy elkerüljem a skatulyát, és megtehessem, hogy a nagy hollywoodi filmek után például elvállaljam A Faun labirintusát, ami ezen a piacon egy kifejezetten kis filmnek számít.
MN: Hasonlóan a nemrég bemutatott A tökéletes trükkhöz, az önök filmje is a zárójelenettel kezdődik.
GN: Ha hasonlóságokat keres, egy korábbi del Toro-filmet, az Ördöggerincet ajánlanám. A Faun labirintusa valójában az Ördöggerinc párdarabja.
MN: Akkor hát a Cronosszal együtt ez a három film trilógiát alkot?
GN: Attól tartok, a trilógiánkhoz még hiányzik egy harmadik, ugyancsak Spanyolországban játszódó film. Az Ördöggerinc a polgárháború idején játszódik, A Faun labirintusa a Franco-rezsim első éveiben. A spanyol trilógiához egy filmünk még hiányzik.
Nagy Elisabeth
(Fordította: Dombi Lőrinc)
A Faun labirintusa
Divatba jöttek Hollywoodban mostanság a rovarok: a Malac a pácban egyik főkaraktere egy grafomán pók, és esetünkben is egy kattogó-cserregő botsáska (ti. tündér) által lép be a mese a durván brutális realitásból a mágikus-tündéribe. A díjakkal, köztük az amerikai kritikusok elismerésével alaposan kistafírozott film a spanyol polgárháború népszerű alapképletéből kiindulva indítja a levezetést, mármint köztársaságiak - jó, falangisták - rossz. Ekkora leegyszerűsítés csak hazug és hamis világokhoz vezethet, ráadásul meg is vagyunk támogatva rendesen, ha valaki nem lenne járatos a történelemben, hát rögtön kiszúrja, hogy Capitán Vidal (Sergi Lopez) mekkora egy szadista állat, ugyanakkor a másik oldal reprezentánsai szépek, érzékenyek, szelídek és fiatalok. Az előbbihez igyekszik amúgy a terhes feleség, Carmen és (előző, köztársasági házasságából származó) lánya, Ofélia - a botsáska az utóbbihoz szegődik Toto kutyának.
A lányt a tündér egy fantáziavilágba vezeti, ahol egy rejtélyes faun látja el különböző feladatokkal. A spanyol köztársaság mellett látszólag a hollywoodi esztétizmus diktatúrája is fenyegetve van, bár erről, ha régebbről nem is, a Shrek óta tudjuk, micsoda elterelő hadművelet: a botsáska és a faun gyomorpanaszokkal egybekötött csúnyasága vs. jóság ugyanolyan hatásvadászati alapigazság, mint a kutya és a gyerek sikerreceptje.
Egy, a durva valóság mesébe fullasztására alapuló történet amúgy működhetne, ám ehhez egy Jean-Pierre Jeunet szintű rendező kéne, aki mind vizualitásában, mind logikájában túl tudna lépni az álomgyári sematizmuson. Adott esetben pl. lehetne a rendezőnek humora, ám Guillermo del Toro ehhez is kevés. A csodaország animációs világa olcsó és klisészerű, egyedül a rettegés egy-két jelenetében van némi erő. Így a film világa egy cseppet sem tud emberivé válni.
A szimbólumokkal fölöslegesen teletűzdelt film - egyébként esztétikailag logikusan - a brutalitásból akar mélységet szerezni, de Capitán Vidal hiába veti be a spanyol inkvizíció minden technikáját, a film végérvényesen giccsé lesz. Pedig Ofélia sorsában több van: a valóság és az álomvilág közti diszkrepancia hiteles felmutatása igazi tragikus történetet ígér, ám e filmen érződik igazán a tartalom-forma dichotómia tarthatatlansága: a film esztétikai lehetőségei túl korán bezáródtak - A Faun labirintusa korlátolt és hamis lett.
- dercsényi -
A Best Hollywood bemutatója
