Csinált már filmet fiatalkorú bűnözőkről (Funny Games), nemi fejlődésben megrekedt aggszűzről (A zongoratanárnő) vagy éppen múltja sötét foltjával szembesülő értelmiségiről (Rejtve). Lehet szeretni vagy gyűlölni, nincs középút az osztrák származású, Franciaországban élő és alkotó rendező megítélésében. Az Európai Filmakadémia a Caché-t (Rejtve) 2005 legjobb filmjévé választotta, ehhez jött még a legjobb rendezés, a legjobb vágás, a legjobb férfialakítás és a Fipresci díja. A Caché cannes-i bemutatóján beszéltünk vele.
*
Magyar Narancs: Gyanakvások és rágalmak közé kergeti szereplőit (és nézőit) a Rejtve című filmjében. Miért is?
Michael Haneke: Ha anarchista lennék, azt felelném, hogy a zavarkeltés szándékával. Minden kicsiben indul először, és csak a dolgok szövevényében nyer társadalmi méreteket. Elég eldobni egy gyufát ahhoz, hogy leégjen a ház. De amikor a gyufagyújtás megtörténik, többnyire nem vagyunk tudatában a következményeknek.
MN: Törvényt ül az emberi mulasztások felett?
MH: Az én igazságom nem a törvényé, a rendezőé, a felelősen gondolkodó emberé: bevilágítani az emberi tettek motivációiba. Nincs olyan ember, akinek ne lennének sötét emlékei, a feledés homályába száműzött titkai, amelyek előbb vagy utóbb napvilágra kerülnek.
MN: A Rejtve főszereplője életútja csúcsán egy gyerekkori tettével szembesül, bevádolta adoptált algériai fivérét a szüleinél. Nem túl direkt ez így?
MH: Képtelenség kivonni magam annak a társadalomnak a kataklizmái alól, amelyben élek. A francia társadalomnak az a legkényesebb pontja, ahogy az idegenekkel bánik. Az algériai háború óta rendezetlen kérdés a bevándorlás. Minden kormány csak tovább görgeti ezt a kérdést anélkül, hogy valódi megoldással akarna előáll-ni. Valamiféle hallgatólagos bűntudat és szégyenérzet övezi ennek az országnak a gyarmati múltját. De mégsem szűkíthető le a kör pusztán a francia társadalomra. Európa nagyvárosainak valós problémája a békés együttélés hiánya a bevándorlókkal. A nyugati civilizáció egy elitista szemlélet foglya, éppen ez bizonyítja azt, hogy nem politikai kérdésről van szó, sokkal inkább téves szemléletről, tudatlanságról. Ki dönti el, hogy ki számít idegennek és ki nem? Örök emberi tulajdonság a tartózkodás. Csak éppen az nem mindegy, hogy mivé fejlesztjük magunkban, gyűlöletté vagy megértéssé.
MN: Fontosabb téziseket megfogalmazni, amelyek megfejtése homályban marad, mint eloszlatni a homályt?
MH: A homály a fejekben van, nem a filmjeimben. Soha nem téziseket fogalmazok meg, sőt éppen a tézisekben való gondolkodást tartom félelmetesnek.
MN: Szinte az elviselhetőség határáig hajszolja szereplőit a látszólagos béke és nyugalom állapotábólÉ
MH: Máskülönben nem mozdulnának, megrekednének a posványos kényelem állapotában. Soha nem a jólét készteti az egyént továbblépésre. Nem hiszek a félelem- és szenvedésmentes életben. Csak a reklámok és az ostoba mesék hazudnak idillt. Az ún. jóléti társadalmak legnagyobb hibáját abban látom, hogy minden reklámfogást bevetnek annak érdekében, hogy az embereket megfosszák az önálló gondolkodástól és felelősségvállalástól.
MN: Az identitásvesztés veszélye érdekli?
MH: Valós veszélyről van szó, amit nem akarok figyelmen kívül hagyni. Mint ahogy nem áll szándékomban ítélkezni sem. Nagykorúnak, egyenrangú félnek tekintem a közönséget. Nem mentem fel őket a személyes véleményalkotás alól.
MN: Ezért hagy rejtve egy kulcsfigurát?
MH: Az élet nem egyértelmű megfejtésekkel levezethető matematikai képlet. Egy adott történet is sokféleképpen értelmezhető. Kinek-kinek annyi felfednivaló jut belőle, ahol éppen tart önmagával. Azt hiszem, a feledés és a szembenézés hiánya okozza a legtöbb galibát mind a személyes sorsok, mind a társadalom szintjén. Nem az a probléma, hogy ilyen-olyan hibákat követünk el, hanem ott dől el minden, hogy milyen válaszokat adunk múltunk egy-egy elhibázott lépésére.
MN: A Rejtve főszereplője nem igazán tud mit kezdeni a bűntudatával, valósággal elnyeli őt a lelkiismeret-furdalás.
MH: Lelki folyamatokat boncolgatok abban a meggyőződésben, hogy előbb vagy utóbb utolérnek minket a tetteink következményei. Ez nem valamiféle fenyegetés, vagy ami még rosszabb, a katolikus egyház részéről belénk sulykolt bűntudat. Az emberiség története és benne az egyéni sorsok folyamatos vétkek, elhibázott lépések és azok korrigálására tett kísérletek láncolata. Ilyen értelemben egy nagy közös játszma teremtői és áldozatai vagyunk egyidejűleg. Kipróbáltuk már az ösztönök, az ész, az akarat hatalmát különféle eszmék köntösében. Egyik sem vezetett eredményre.
MN: Minduntalan előbukkan magából a filozófus, és fene sötéten látja az emberi létezést.
MH: A korszellem azt diktálja, hogy légy igyekvő és gátlástalan. Ne gondolj a más bajával, törődj csak magaddal. Én meg azt mondom, hogy ez az öncélú gondolkodás rejti magában a legtöbb veszélyt. A mai kor embere állandó rettegésben él attól, hogy elveszik tőle azt, aminek a valódi birtoklásában maga sem hisz. Legyen szó pénzről, tehetségről, javakról. A folytonos gyanakvás árnyéka borul ránk.
MN: Van megoldás?
MH: Nem tisztem a tanácsadás. Rendezőként leginkább az a dolgom, hogy felállítsam a diagnózist. Hiszek abban, hogy a gyógyulás belső folyamat, amihez útmutatást lehet adni, megoldást nem. Talán ha nagyobb felelősséget vállalunk a tetteinkért, tisztább lelkiismerettel léphetünk tovább.
