Dénes Ágnesként Magyarországon született, majd a világháború alatt Svédországba, onnan a hatvanas években az Egyesült Államokba költözött. A világ első ökológiai művészeti alkotásának készítőjeként tartják számon. Festőként kezdte, majd a filozófiai, matematikai, fizikai, biológiai és kémiai tudományok iránt kezdett érdeklődni, s az így szerzett ismereteire építve hozta létre a természeti környezetben készülő művészeti munkáit. A Manhattanben készült Búzamező, a Finnországban épített Vaserdő, a Niagara-vízesés közelében létesített Élő időkapszula című világhírű munka és még számtalan jelentős műalkotás mindegyike a környezet és az ember egymáshoz való furcsa viszonyát feszegeti. Ma a világ nagy múzeumainak mindegyikében megtalálhatóak Agnes Denes alkotásai, emellett az ökológiai művészet és filozófia témájában számos szakirodalmi műve is született. A világ sok országában rendezett már kiállítást, Magyarország valahogy mindeddig kimaradt ezek közül. Most először járt itt, hogy egy leendő kiállításról tárgyaljon a Budapest Galéria vezetőivel.
*
Magyar Narancs: Magyar, svéd, amerikai, minek mondja magát?
Agnes Denes: Magyarország az életem folyója, onnan indultam, Svédországban jártam iskolába, és végül Amerikában lettem felnőtt. Jólesik, hogy végre Magyarországon is akadnak, akik kíváncsiak rám. Azt hiszem, itt az ideje, még akkor is, ha réges-rég elveszítettem anyanyelvemet.
MN: Jól tudom, hogy magyar nyelven író költőként kezdte pályafutását?
AD: Ez igaz, de épp a nyelv miatt állandó nehézségekbe ütköztem, így hamar rájöttem, hogy a kép sokkal egyszerűbb eszköz arra, hogy egy nyelv nélküli ember ki tudja fejezni magát. Erre akkor ébredtem rá, amikor a korábban magyarul olvasott Shakespeare-drámák angol nyelven nem is tetszettek annyira. Ettől megijedtem, és elfordultam a nyelvi kifejezési formától. Sürgősen más után néztem. Aztán ahogy a képiséghez nyúltam, egyszer csak minden hihetetlenül leegyszerűsödött. Nem kellett többé megküzdenem a lehetetlennel, mert azonnal érthető volt, amit mondani akartam.
MN: Amerika volt tehát az a hely, ahol úgy érezte, hogy művésszé vált?
AD: Pontosabban New York City, merthogy az első állomás Texas volt. De ott nagyon szenvedtem, s nemhogy inspirációim nem voltak, de az élettől is elment a kedvem. A hatvanas évek Amerikája, tele diszkriminációval és előítélettel, kimondottan ijesztőnek tűnt a számomra. Azon nyomban előhívta belőlem a harcos, szembenálló, elégedetlen embert, aki nem találja a helyét. Menekülőre fogtam, és meg sem álltam New Yorkig, ahol végre megtaláltam, amit kerestem. Fiatal, izgatott, a befogadóképessége teljében lévő ember voltam. Persze számtalan olyan dolgot is tapasztaltam, ami nem tetszett, de ezek legalább annyira érdekeltek, mint a pozitív benyomásaim. Egyetlen dologgal álltam igazán hadilábon: a művészettel. Elkezdtem művészetet tanulni a Columbia Egyetemen, de a festészeti szak egyáltalán nem tetszett. Az absztrakt expresszionizmus és az avantgárd festészet érdekelt ugyan, de nem éreztem magamban elég elhivatottságot, hogy fessek.
MN: Mi volt a taszító benne?
AD: A munkáim nagy sikert arattak az egyetemen, de én boldog-talan voltam, mert úgy éreztem, a festés egyáltalán nem okoz örömet, nem tudok vele semmi újat mondani a magam számára. Addigra már akadt egy galéria is, ahol elég jó áron adták el a képeimet, és amikor a tulajdonosnak elmondtam, hogy abba akarom hagyni a festést, nem hitt a fülének. Nagyon dühös lett, és azt mondta, hogy az istenadta tehetségemmel nem szabadna visszaélnem. Én meg úgy gondoltam, hogy ha egyszer olyan szerencsém van, hogy tehetséges vagyok, akkor a tehetséggel jogom van azt kezdeni, amit akarok. Olyan volt, mintha egy magas hídról a mélybe vetném magam. De tudtam, hogy új irányokat kell találnom.
Elkezdtem alaposan utánajárni olyasmiknek, amiket addig nem értettem. Az kezdett érdekelni, hogy hogyan működik a világ. A láthatatlan folyamatokat akartam megérteni.
MN: De hiszen ezt nevezik tudományos kutatásnak!
AD: Pontosan. Azt szerettem volna csinálni, amit a természet-tudósok. A természetben végbe-menő változásokat közelről megszemlélni. Például elkezdtem alaposan megfigyelni, hogyan történik a kristályosodás. Nekiálltam rengeteget olvasni, tanulni. Logikát, nyelvészetet, pszichológiát, kémiát és fizikát. Eközben pedig röntgenfelvételeket készítettem olyan tárgyakról, amelyekbe szabad szemmel nem lehet belelátni. Az egyik érdekes sorozatom azoknak a világhíres festményeknek a röntgengéppel átvilágított fotóiból állt, amelyekről mindenki csak azt tudja, ami szabad szemmel látható. De hogy a festmény hogyan készült, azt csak akkor lehetett megtudni, ha sikerült átvilágítani az egymás alatti rétegeket. Így derült ki, hogy mondjuk Rembrandt vagy Van Gogh egy-egy festménye milyen folyamat eredményeként jött létre.
MN: Hogyan sikerült technikailag megvalósítania ezt a szinte megoldhatatlannak tűnő feladatot? Hiszen a képekhez való hozzáférés már önmagában is borzasztó nehéz lehetett, nem beszélve a röntgengép beszerzéséről.
AD: Szerencsére a korábban eladott képeimből elég jól meg tudtam élni, és így finanszírozhattam a több mint egy évtizeden át tartó tanulmányi periódust. Jó kapcsolatokat szereztem a múzeumokban és a legkülönbözőbb kutatóhelyeken, s így, ha nem is könnyen, de megoldottam a nehézségeket. Közben könyveket is írtam azokból az ismeretekből, amelyeket addig-ra sikerült rendszereznem. Vizuális filozófiának neveztem ezeket az írásokat, amelyekkel az életem következő etapját is meghatároztam. Négy-öt év úgy telt el, hogy senkit sem érdekelt, amit csináltam. Ültem a könyvtárban vagy a műtermemben egyedül, és úgy éreztem, hogy a saját őrült tudatom áldozatává váltam. Amikor előmerészkedtem a "barlangomból", és kezdtem közönség előtt mutogatni, amit csináltam, egy idő után újra elfogadtak. Ettől szinte szárnyakat kaptam, és egyre biztosabban éreztem, hogy milyen irányban kell továbbhaladnom. Az emberi környezet, az élet legfontosabb meghatározói kezdtek foglalkoztatni. Az őselemek: a föld, a víz, a levegő, és persze a hozzájuk való viszonyunk. Az első - később híressé vált - környezetművészeti munkámat 1968-ban készítettem, az volt a címe, hogy Rizsföld. Ez nemcsak az én alkotói életemben, hanem az amerikai művészetben is az első ökológiai alkotásnak számít.
MN: Ebbe a munkába hosszú előkészítés után vágott bele, s az alkotás maga sem számít a fogalom klasszikus értelmében vett művészeti tárgynak. Elmondaná, mi volt ez?
AD: Egy kis rizsültetvényt hoztam létre, éppen ott, ahol a Niagara-vízesés 12 ezer évvel ezelőtt megszületett. Azon a helyen felfedeztem egy indiánok által megszentelt erdőt, amelynek a fáit egy-egy vaslánccal megjelöltem, az erdő közepén pedig elástam egy időkapszulát. Ezáltal a tézis-antité-zis-szintézis szimbólumát sikerült megteremtenem. A rizs az életet, a fák jelölése a természetbe való beavatkozást és végül az időkapszulába zárt egypéldányos versem elásása a földdel való szimbiózist jelentette. A földhöz, a földgolyót borító anyaghoz való viszonyunkat értelmeztem. Miközben ez a mű megszületett, még ráerősítettem egy nyolc napig tartó magánzarándoklattal, amely életem legfélelmetesebb és legizgalmasabb élménye volt. Megkerestem a vízeséshez legközelebb eső pontot, ahol még lehetett lélegezni anélkül, hogy a vízpermet fulladást okozna, és ott töltöttem egy hetet, teljesen egyedül, hallgatva a vízesés robaját, az állandó zubogást. A föld döngött, rázkódott alattam, de közben csodálatos dolgokat láttam. Nappal fotografáltam és verseket írtam, éjjel dideregtem és féltem, mégis elmondhatatlan élményként éltem át ezt az egészet. A természet közvetlenül, közelről átélt, hatalmas ereje ráébresztett, hogy ki is vagyok, s hogy mennyire kicsi pont az ember a természetben. Ami persze közhely, de az ember csak akkor érti meg igazán, ha ilyen brutálisan kihívja maga ellen a természetet. Így vált egyértelművé számomra, hogy az örök természet és a halandó ember közötti viszony mennyire groteszk. Azóta csak ez érdekel.
MN: Gondolom, ezek a természetben kialakított munkák - ellentétben a hagyományos művészeti tárgyakkal, amelyek az elkészülés pillanata után már nemigen változnak - folyamatos átalakuláson mennek keresztül. Ez nem zavarja?
AD: Épp ez az izgalmas benne. Ugyanis ellentétben a műteremben dolgozó művésszel, aki nem függ mástól, csak saját magától, vagyis a végeredmény az ő döntésén múlik, én attól a pillanattól kezdve, hogy kilépek a természetbe, csak a tervezés folyamatát határozhatom meg, minden egyéb a környezet hatásán, a természet erején múlik. Ez pedig állandó kérdéseket vet fel az emberben: hol a helyem és mi a dolgom? Meddig mehetek el és hol vannak a határok?
MN: Munkássága egyik csúcspontjaként tartják számon a manhattani búzaföldjét.
AD: Ennek a munkának az előzménye a Rio de Janeiróban rendezett híres környezetvédelmi világkonferencia volt, ahol súlyos dolgok derültek ki az emberiség természetromboló hajlamáról. Ennek hatására készítettem a Vaserdő című alkotást. Egy kis hegyet építtettem Finnországban, amelyet az általam meghívott világhírességek, királyok, hercegek, államelnökök, miniszterek segítségével szeméttelepekről összegyűjtött, vasból készült fákkal "ültettem" tele, méghozzá matematikailag egzakt módon megszerkesztett terv alapján. A nagy visszhang és siker révén találtam támogatást ahhoz, hogy Manhattanben létrehozhassam rég tervezett Búzamező projektemet. A gondolat lényege az a hatalmas ellentét, amely a civilizáció és az általa teremtett torz tudat, a rombolási hajlam között áll fenn. Az az icipici terület, amelyet a város végül is a pénzvilág kellős közepén rendelkezésemre bocsátott, hogy elkészüljön a mű, 4 milliárd dollárt ért. Én pedig egy éven keresztül ezen a kicsi földterületen mindössze 158 dollárt költöttem el a magokra, amelyekből a búzamezőmet létrehoztam. Ez volt az utolsó pici szabad telek a világ leggazdagabb városában, ahol ezáltal egyévnyi laufot kapott a sok milliárd dolláros lakó- és üzletközpont felépítése. Bár majdnem belehaltam, sikerült föltartóztatnom az időt, legalább átmenetileg. Pénzünk alig volt, kézikocsival hordtuk oda a termőföldet - három és fél centi vastagságban -, és a saját kezünkkel ültettük, öntöztük és végül arattuk le a búzát. A két asszisztensem meg én. A szalmát a New York-i rendőrség lovai kapták, a learatott búzamagokból pedig kis csomagokat készítettünk, és a világ legkülönbözőbb pontjain odaajándékoztuk az embereknek, hogy ültessék el maguk is.
MN: Nem érték olyan kritikák, hogy túlságosan direkt, didaktikus módon, szinte közhelyekkel hívja fel a figyelmet olyasmire, amit mindenki tud, miközben az is egyértelmű, hogy az idő megállíthatatlan?
AD: Nem egészen tíz évvel a mű elkészülte után rettenetes dolog történt. 2001. szeptember 11-én a World Trade Center tornya pontosan arra a helyre zuhant le, ahol a búzamezőt létesítettem. Hát ezt senki sem kívánta. Szerettem volna elfelejteni, amit az alkotásommal üzenni akartam, még ha megtagadni nem is akarnám soha. Egyébként a többi művemmel kapcsolatban kaptam súlyos kritikákat, hogy túl bonyolultak, túl tudományosak, s talán ez volt az egyetlen, amit igazán könnyen megértettek. A közérthetőségért Amerikában nem szoktak haragudni.
