Magyar Narancs: Rendezőként adott nyilatkozatainak visszatérő kifejezése az "embermese". Honnan származik ez a sajátos műfajmegjelölés?
Koltai Lajos: Szász Pétertől. Vele csináltam életem egyik legszebb filmjét, a Szépek és bolondokat. Volt Szásznak egy rádióműsora, annak volt az a címe, hogy Embermesék. Azokról szólt, akikről egyébként az Este is. Hétköznapi emberekről, mindennapos vergődésekről.
MN: Az említett vergődések ellenére egy nagyon is kiváltságos közeget mutat meg a filmben.
KL: Érdekes volt, mert tőlem mint európaitól várt valamit a stúdió; valami kicsi kritikát ezzel a világgal kapcsolatban. De nem volt értelme kritizálni ezt az életformát, mert megtette helyettem a film egyik szereplője, Buddy. Õ az, aki felteszi a kérdéseket. A regényben nem így volt, ott ez egy nagyon szerény, alig észrevehető figura. De jelen van, és amikor Michael Cunningham nekilátott a forgatókönyvnek, felhatalmazást kért és kapott Susan Minottól, az Este írójától, hogy elszakadhasson a regénytől. Michael növesztette majdhogynem főszereppé Buddy figuráját. Persze mindenki a saját világából indul ki. Akik ismerik Michael Cunningham regényét, Az órákat, nyilván pontosan értik, miért pont egy olyan szereplőt választott, aki azzal küzd, hogy nincs még készen. Buddy az, aki ki meri mondani, hogy mit hiszünk erről a szeretet nevű érzésről, amiről mindenki előszeretettel papol, többek között én magam is. Mindenki beszél róla, de nem gyakorolják. Vagy egész mást értenek alatta, mint ami valójában, vagy megelégednek egyfajta szeretetnívóval, amire rávágják, hogy ez az igazi, pedig még csak a közelébe sem kerültek az igazi szeretetnek. Nem állt szándékomban, hogy ennél kritikusabb legyek.
MN: Ahogy Cunningham elrugaszkodott a regénytől, úgy ön is elrugaszkodott Cunninghamtől?
KL: Az elején azt kérdezték tőlem, akarok-e valamit változtatni, és én azzal kezdtem, hogy nem, semmit. Előttem már két rendező is megpróbálkozott a filmmel, de még a forgatásig sem jutottak. Nem lett volna elegáns rákérdezni, hogy ők mit és mennyit változtattak. Egyiküket, Tony Goldwyn színész-rendezőt még ismertem is, játszott az első amerikai filmemben, a Gabyban.
MN: Ha ön nem is változtatott semmit, arra kapott-e garanciát, hogy más se fog változtatni az ön verzióján?
KL: Van egy úgynevezett rendezői vágás, ami azonban még nem a végső vágást jelenti. A végső vágás jogát gyakorlatilag nem lehet megkapni. Még Scorsesének is bajos megszereznie. Úgy tudom, az utolsó filmjébe bele is kötött a stúdió. Amikor a rendezői vágás megtörtént, én úgy tekintettem, hogy befejeztem a munkát. Az akkori verzió egy kicsivel több szálon futott, mint a mostani, eredetileg többet tudhattunk meg a haldokló asszony férjeiről. Ezen vitatkoztam is egy darabig a stúdióval, mert úgy gondoltam, így megfosztjuk a nézőt egy bizonyos információtól.
MN: Amióta elkészült a filmmel, kapott újabb ajánlatokat?
KL: Rengeteget. Sorban kapom, de adom is vissza a forgatókönyveket. Akadt közöttük holokauszttémájú is; egy londoni cég keresett meg nemrég, hogy látták a Sorstalanságot, és azt szeretnék, ha én rendezném a filmjüket, egy drezdai zsidó szabó történetét.
MN: Az Estéhez hasonló, mívesebb regények megfilmesítésével is megkeresték?
KL: Igen, van regény is. Azt nem tudom, mennyire míves, de borzasztóan kemény történet. Egy nőről szól, aki a gyerekeivel együtt egy lakóautóban él valahol, Amerika közepén. A valódi Amerikában, ami egy cseppet sem hasonlít sem Los Angeleshez, sem New Yorkhoz. Úgy néz ki, ebből a regényből most elkezdenek nekem forgatókönyvet írni. Mióta befejeztem az Estét, rengeteg stúdióval találkoztam, akik mind akarnak velem dolgozni, s felmerült egy természetvédőről szóló, Afrikában játszódó igaz történet, amiben Julia Roberts szeretne játszani. De most leginkább egy Gwyneth Paltrow-film, egy Három nővér típusú sztori tűnik a legesélyesebbnek. Már csak három rendező van versenyben, köztük vagyok én is. Igazi embermese. Ez az, amivel kapcsolatban nagyon szó van rólam.
MN: Az operatőrségnek vége?
KL: Tudja, hogy ezt nekem egyetlenegy emberrel, a Szabóval (Szabó István - a szerk.) kellett megbeszélnem. Látta és nagyon szerette a filmet, és azt mondta, ha jól érzem magam ebben a szerepkörben, akkor ezt csinálni kell. Ebben a pillanatban nincs is neki dátuma semmiféle filmre.
MN: Szó volt arról, hogy Szabó rendezi az Utas és holdvilág filmváltozatát...
KL: Az egyelőre áll.
Köves Gábor
Az istenek színes alkonya
(Koltai Lajos: Este)
Az érzékeny, finom megoldásokra hajló operatőrből lett nagyralátó filmrendező második - amerikai produkcióban forgatott - filmjében igazi világsztárokkal dolgozott, ráadásul mindjárt egy egész sereggel. Szemlélve az összhatást, arra jutottunk: ez lett a veszte.
Soroljuk? Vanessa Redgrave, Meryl Streep, Toni Colette, Patrick Wilson, Claire Danes, Glenn Close és a többiek. Súlyos névsor; az alkotó emlegetett érzékenységére éppúgy szükség volt, mint a kellő mennyiségben adagolt súrlófényre, hogy az ő történetükre "illő", a nekik "kijáró" dics hulljon. A forgatókönyvírók között is találunk nagyágyút, többek közt Michael Cunningham, az Oscar-díjas Az órákat is jegyző szerző tolta össze a napjaink és az ötvenes évek idejét összekötő "embermese" síkjait.
Vanessa Redgrave-vel nyilván nagy élmény egy levegőt szívni, és ha rá kerül a sor, akkorát alakít, mint senki más, s arra is van egy tippünk, hogy a stáb úgy szakmailag, mint emberileg... - és nagyon nagy dolog a szeretet. De mi van a filmmel?
Mi van a haldokló, tudatzavaros Ann-nel, a fiatalkori énjével, a rejtélyes nevekkel, a családi problémákkal, az őszintétlenséggel? Mi van velünk, nézőkkel?
Semmi. A mondott gigászi nevek simán túlragyogják magát a művet, Meryl és Vanessa és Glenn és Patrick elmerül a szerepében, mélyen átéli figurája sorsát, de ezen túl semmi nem érdekes, semmi sem számít, csak látszik, veszettül látszik. Egy túlmagyarázott Csehov-dráma lett itt jól megfésülve, majd agyonesztétizálva. Mert ahogy Koltai keveri a karaktert a színészszel, úgy keveri az esztétizmust a szépséggel. Pados Gyula "csodás és fényfestészeti" képei lemállanak a vászonról, s egyszerűen agyonnyomják a nézőt.
Nagy emberek forgolódnak, mintha kicsik lennének, de a reflektorok ellenfényében ki hiszi el nekik? Tán Toni Colette az egyetlen kivétel, ő valamennyire képes életre kelteni a figuráját. A többiek monstrumok, embert játszó istenségek. Hogy a leendő és már Oscar-díjasok éppen mennyire szépek szentjánosbogár-koszorúban, délutáni verőfényben, tengerparton, alkonyban, megtört napnyugtakor, engem nem érdekel - ami ebből az egészből az én életem, az én sorsom lenne, az nincs sehol. De kit is érdekel.
Dercsényi Dávid
Az SPI bemutatója
