A jól ismert mondás, miszerint senki nem lehet próféta a saját hazájában, akár a jelmondata is lehetne a hazai underground egyik legkísérletezőbb zenekarának, a győri Pozvakowskinak (Bánáti Zsombor - dob, Darvas Ádám - gitár, Szombathelyi Sebestyén - basszusgitár, Szeredi Csaba - vetítés). A karakteres zajzenét játszó posztrockformációnak a napokban jelent meg a harmadik lemeze.
*
Magyar Narancs: Hét éve vagytok aktív zenekar, a szeptember elsején megjelent Microtron már a harmadik lemezetek. Hol voltatok eddig?
Bánáti Zsombor: A zenekar időszámítását 2002 óta tartjuk fontosnak, ekkor rögzítettük a Magyar Rádióban az első lemezünket, a Sinust. Előtte nem vettük magunkat komolyan, így kezdetben csak zenélgettünk, és nagyon lassan találtuk meg a közös nevezőt. A következő évben csatlakozott a csapathoz Szeredi, a "cinema masiniszta", és volt egy tizenegy állomásos Európa-turnénk, így komolyodott az egész. Közben szaporodtak a meghívások, erősebb lett a zene, az egész produkció. A 2004-ben megjelent második albumunk, a Transistor már egy egységben működő együttes hanganyaga lett. Évről évre történt velünk valami olyan, ami még előrébb vitte a zenekart.
MN: Például dolgoztatok Grencsó Istvánnal is.
BZS: Grencsó István az első lemez után figyelt fel ránk. Igazi presztízs volt vele együtt zenélni. Több mint inspiratív. Időközben Tigrics is bekerült a képbe. Játszottunk együtt az Ultrahang Fesztiválon, várhatóan lesz folytatása. Az Anima Sound System felkérésére is csináltunk egy feldolgozást, de nem sokan fognak ráismerni az eredetire.
Darvas Ádám: Kísérletező generációk egymásra találása volt ez Grencsóval, és nagyon élveztük a közös koncertjeinket. A vele való együttműködésnek az lett a vége, hogy a róla készült portréfilmben mi is szerepet kaptunk.
MN: Mégis alig találkozni a nevetekkel.
DÁ: Pedig igyekszünk minél több koncertet adni, bár főleg külföldön, mert nem vagyunk elájulva a hazai szervezési viszonyoktól. A fesztiválokon nehéz dolgunk lenne, mert szükség van az esti idősávra a vetítés miatt, így a Szigetnek például eszébe sem jutunk. Egyszer küldtünk nekik egy CD-t, meghallgatták az intrót, és úgy gondolták, hogy ez ambient. Továbbadták az ambientsátornak, ott elfeledkeztek rólunk, és annyira kényelmetlenül érezték magukat emiatt, hogy kiengesztelésül felléphettünk. A Kultúrház sem akart szóba állni velünk, pedig biztos sok okosat kérdeztek volna. A Burzsoá Nyugdíjasokat sem értették. Valahogy soha nem kerültünk bele a körbe. Egyébként meg azt vettem észre, hogy akit érdekel az ilyesmi, előbb-utóbb azért ránk talál. Amúgy a blogunkon is írtuk, hogy jó volna, ha megtalálna minket valaki, aki szívesen átvállalná a koncertszervezési ügyeket, mert mi ebben eléggé ellustultunk.
MN: A tapasztalataitok alapján mennyire befogadható az, amit a színpadon csináltok?
DÁ: Nem kell tőle megijedni.
BZS: Aki sok és sokféle zenét hallgat, és nyitott, talán könnyebben bevesz minket. Egyébként a dzsezzereknek túl rockos és hangos, a rockereknek túl sok a szentimentális rész és sok az elektronika, az elektronikusoknak kevés az elektronika, de sok a rock.
Szombathelyi Sebestyén: Egyrészről könnyű, mert lejön a koncertre a kedves rajongó, és végignéz egy zenés-táncos mozit. Bár alapvetően nem nagyon hasonlít a West Side Storyra. Ott a sok szélsőséges hangulati elem, az éles váltások és Szeredi is rendesen karcolja a retinákat az analóg vetítőivel, mindezek tetejében még kurva hangos is.
Szeredi Csaba: Ha valaminek, populárisnak valószínűleg nem nevezném. Becsületesen szelektálja a közönséget. Aki marad, ha mást nem, kap néhány egyszerű alapigazságot a 60-as, 70-es évek oktatófilm-maradványaiból. Például megtudja, hogy minden kolloid. A vasbeton is folyékony, ha nem is annyira, mint a puding, ilyesmi.
MN: A korai önmeghatározásotok szerint elvetitek a zenéről alkotott hagyományos elképzeléseket, és valami radikálisan újat akartok mutatni. Hogy álltok most ezzel?
DÁ: Már nincs ilyen koncepció. Az van, amit hét év alatt megszoktunk egymástól. Kísérletezünk, próbálkozunk, vizuálban verhetetlenek vagyunk. Metált vagy reggae-t bájosan bénán játszanánk, de nem kötnek keretek. Itt válik el a jó zene a rossztól. Ezért rossz gitáros Joe Satriani, és ezért jó Jonny Greenwood vagy Bujdosó a Pop Ivánból. Nincs baj a hagyományos elképzelésekkel sem, de tudni kell okosan használni őket.
SZS: Nem a "verze-verze-refrén-verze-refrén-refrén" típusú dalok írása motivál bennünket. Ezenkívül van még ezer dolog, amit biztosan nem rakunk bele a nótákba, legalábbis nem olyan formában, ahogy azt sokan megteszik.
MN: Hogyan határozzátok meg magatokat a magyar instrumentális zenekarokhoz képest?
DÁ: A hazai posztrockhoz és az úgynevezett folyamatzenékhez annyi közünk van, mint az LGT-hez. Egyenes leszek, számomra végtelenül unalmas, tökéletesen érzelemmentes, ugyanakkor hatásvadász mindegyik.
MN: Akkor hol a helyetek? Az évek során olyan kultikus előadók előtt léptetek fel, mint az ex-Swans-énekesnő, Jarboe, a brit Guapo vagy a japán Mono. Az underground java.
DÁ: Egyvalami biztos. A Pozva' nem underground, mert nem szeretne az lenni. Más kérdés, hogy jobb híján kénytelen. Szentpéterváron és Moszkvában nem éreztem undergroundnak magunkat, itthon, a Tűzraktárban viszont nagyon is. Magyarországon szerintem rengeteg dolog underground, ami máshol egyáltalán nem.
SZCS: Ma már kifejezetten közhely a zenei produkciók összefonódása képi kísérletezéssel. Boldog-boldogtalan rárobbant a vetítés adta lehetőségekre. Ugyanúgy trendi undergroundnak lenni, alternatívnak meg pláne, és ritkán találni valami jelentést ezek mögött a címkék mögött. A lényeg, hogy a produkció szerves egység-e, vagy sem. Ha csak azért vetítesz filmet egy koncerten, mert amúgy halálra unnák magukat a zenétől, az már régen rossz. Persze nincs olyan műfaj, ami ne hozna létre több felszínes terméket, mint értékállót. Bízom benne, hogy a mi audiovizuális produkciónk viszont az utóbbi kategóriába tartozik.
