Áldozat?

Minden rendben a párizsi polgári körökben: a karácsonyi vacsorán jó borokat szolgálnak fel, a selyempaplanok alatt mindenki mindenkivel kavar, a szépen terített asztal alatt pedig pajkos lábak kúsznak fel izgalmasan idegen ölekbe. Vagy talán még sincs minden rendben, mert Isabelle Huppert-t, a határozott üzletasszonyt macskája szeme láttára épp megerőszakolja saját nappalijában egy símaszkos betörő. Nem így szoktak kezdődni a selyempaplanos francia filmek, de azokat nem is Paul Verhoeven szokta rendezni. Ezt viszont nagyon is ő rendezte, ezért is van, hogy Huppert, miután véres altesttel feltápászkodik a parkettről, hamarosan sushit rendel, beruház egy csinos szekercére, karácsonyi vacsorát ad és családi ügyeket intéz: a cég vezetve, a szerető kielégítve, a szomszéd megkívánva, a család szeretve-gyűlölve az igazi. A francia film testét idegenek rágják, biztosan fáj is Le Penéknek, hogy a legjobb francia filmeket Haneke készíti, és a helyzet azóta csak súlyosbodott: jött Verhoeven, a holland-hollywoodi főtroll, és még egyet csavart a dolgokon. Haneke lenyúlta a francia burzsoákat, Verhoeven meg lenyúlta Hanekét, sőt, addig parodizálja, míg a fal és egy véres koponya adja a másikat. A diszpók elkeveredtek, és Haneke besavanyodott burzsoái egy baltás show-ba lettek berendelve. Verhoeven úgy indít minden jelenetet, mintha komoly mondanivalója lenne a polgári nappalikat belengő szeretetlenség témájában, aztán a legnagyobb fapofával ledob egy poént; akkorát, hogy ezért a francia film nemes hagyományai védelmében állami szinten kéne fellépni.