Úgy tűnik, három és fél év New York-i, kiképzésszerű kintlét után ismét Budapestre tette át székhelyét a Blind Myself zenekar, melynek legutóbbi, 2002-es Product Of Our Imagination című lemezét bátran odatehettük a Neurosisra vagy a Mastodonra jellemző apokaliptikus víziók közé. A túlélési technikákról és a továbblépésről Tóth Gergő beszélt.
A döntés
Elég nagy vívódást okozott ez a döntés nekünk. Hosszabb időre szerettünk volna hazajönni, s előtte maradtunk volna még egy fél évet, csak a háború előtti zavaros helyzet, a bevándorlási hivatal megváltozott politikája miatt döntöttünk úgy, hogy most jövünk. Nem árt kivárni a háború miatt. S így hamarabb neki tudunk látni az új lemeznek, ráadásul nem is volt turnénk a Heaven´t lemez óta - akadt pótolnivaló. Végre lesz időnk többet próbálni, mert kint - helyi szokás szerint - az ember kevesebb időt tud magára fordítani. Dobosunk, Gerry White megértette a szempontjainkat, hiszen ő is látja, milyen recesszió van szeptember 11. óta, mindenki a vállát vonogatja: srácok, a lehető legrosszabbkor jöttetek ki, bár ezt akkor még nem tudhattátok... Gerry kint, vagyis otthon maradt, hiszen ő amerikai. Ivánfi Dani szerencsére azonnal elvállalta, így most ismét ő a Blind dobosa.
Az A&R-arcok
Két csoportot különböztethetünk meg: a zenészt, aki este koncertezik, majd bulizik hajnalig, és a zeneipari embert, aki este lefekszik aludni, reggel bemegy egy céghez, és átlagos polgári életet él. Azért kezdem ezzel, mert e két dolog eleve üti egymást, és ebből fakad minden probléma. A kiadókat olyan figuráknak kéne igazgatniuk, akik értenek ehhez a szakmához. De nem így van, kint sem. New Yorkban az A&R-arcok (akik a tehetségek felfedezésével, szerződtetésével foglalkoznak, azokat nevezik így; nincs rá jó magyar kifejezés - a szerző) folyamatosan cserélődnek, leszerződtetnek egy-két előadót, aztán kirúgják őket. Mostanában annyira eldurvult a helyzet, hogy már nem is foglalkoznak a dolgukkal, legfeljebb néha elmennek egy-egy koncertre, beszélgetnek a kollégáikkal, és nem igazán érdekli őket a zene, egyszerűen csak ott vannak. Általában azokat szerződtetik le, akik benne vannak az ismeretségi körben, vagy akiket valaki beajánlott. Olyan, hogy egy zenekart meglátnak egy koncerten, és azt mondják, ez fantasztikusan tehetséges, olyan nincs. Egyet megtanultam: ne bízz bennük egyáltalán, és ne számíts rájuk semmiben. A legroszszabb az őszinteség teljes hiánya. Amikor kiérkeztünk Amerikába, azzal fogadott minket a Zoli (Téglás Zoli, az Ignite magyar származású frontembere - a szerző), hogy odaadta a cédénket a Roadrunner Recordsnak, és arra várnak, hogy leszerződtessenek minket. Ilyen svunggal indult az Ignite-tal közös turné, s persze azt hittük, baromi tehetségesek vagyunk, és mi leszünk az a zenekar, amelyiknek végre öszszejön. Elindult a turné, végigjátszottuk, de a Roadrunnerek valahogy nem jöttek el, nem jelentkeztek nálunk, és amikor felhívtam az A&R-t, akkor gyorsan lecsapta a telefont. Volt egy srác, Jeremy Holgersonnak hívták, a legnagyobb ügynökségtől. Zoli beajánlott, bementünk hozzá, hogy akkor indulnánk turnézni... Na most, a srác nem azt mondta, hogy ide figyeljetek, fiúk, most jöttetek Magyarországról, kibaszott akcentusotok van, nem ártana még fejlődni, nem ártana ismerkedni itt az iparral, nyugodjatok le egy évig, próbáljatok lekötni klubkoncerteket, aztán ha eljutottatok egy bizonyos szintre, én is felfigyelek rátok. Hanem mit mondott? Azt mondta, hú, ha van valami turné, azonnal szólok. És mivel én ahhoz szoktam itthon, hogy az ismerőseink rendesek velünk, szinte mindennap elmentem internetezni, és vártam Jeremy levelét. Most már tudom, hogy a visszahívlak szó azt jelenti, hogy nem. Soha nem fogják a szemedbe mondani. Mindig azt mondják, hogy igen, legfeljebb ahogy kimondják, abból sejthető, hogy mi van és mi nincs.
Nyomulás
Játszhattunk a CBGBs-ben a jövendő nagy sztárokkal, kaptunk egy lehetőséget, hogy mi is fellépjünk. De kapásból vita támadt egy ügynökséggel, mivel nem akarta, hogy két zenekara között lépjünk fel, így próbált minket későbbre tenni. Nagy nehezen megállapodtunk, de mire ránk került a sor, a semmiből felbukkant egy újabb csapat, és elkezdett felpakolni. Eleve csúszás volt, már be kellett volna állnunk, azok meg ott kavartak a színpadon, míg el nem zavarták őket. Ezután léphettünk csak fel. Szóval hihetetlenül botrányos este volt, később még egy másik zenekarból is kidobtak valakit, mert lerúgta a színpadról a basszusgitáros cuccát. Ha van egy kis kilátás arra, hogy valahol megjelenik a szakma, azonnal egymást ölik a zenekarok. Pedig szerintem ha egy társaság tehetséges és egyéni dolgot csinál, az előbb-utóbb megtalálhatja a maga útját anélkül is, hogy a többit öldösi.
A bázis
Így inkább azzal törődünk, hogy a zenénk jó legyen. Minden kis dolgot megragadunk, hogy eljussunk a közönséghez, és azon gondolkodunk, hogy inkább saját kiadásban jelentessük meg a lemezünket, mert bár nagyobb a befektetés, több térül meg, mintha egy kiadónál vagyunk. A magyar zeneipar egyfelől elmaradott, ugyanakkor van egy csomó dolog, ami fantasztikusan működik, és amire büszkék lehetünk. Mégiscsak ki tudtunk adni két lemezt, van egy csomó rajongónk, szóval valamilyen szinten azért működik az egész.
Sokan azt gondolják, hogy ha Magyarországon valami rosszul működik, akkor ki kell menni külföldre. De a kinti életbe nem tudsz bekapcsolódni olyan szinten, ahogyan szeretnéd, mert te csak egy "newcomer" senki vagy. Viszont ha a kinti energiát magadba szívod, hamar rájössz arra, hogy otthon az első lehetsz azokban a dolgokban, amelyeket más még nem csinált meg. Ez is lehet előrelépés egy zenekar számára, és nem feltétlenül az, hogy New Yorkban várja a jó szerencsét. Előrébb lehet jutni, és Magyarország a bázisunk lehet - ez az, amit kint megtanultunk három és fél év során. Van itt egy csomó pozitív töltet, 3500-4000 embernek játszhattunk a Szigeten - ekkora közönséget ebben a műfajban a legtöbb amerikai zenekar nem tudhat magáénak. Törekedhettünk volna névházasságra... fehér kártya, zöld kártya, social security kártya stb. Azt kellett eldöntenünk, hogy kis pontok akarunk-e lenni egy nagy masszában, vagy egy olyan magyar zenekar, amely elért valamit Amerikában.
Bihari Balázs
