Néhány évvel ezelőtt a magyar bulvárlapok címlapjára került. Az 1999-es Velencei Biennálén is nagy vihart kavaró alkotását, a Férfifürdőt Magyarországon azóta sem mutathatta be. Ezeket a felvételeket ugyanis férfinak "maszkírozva" készítette el a meztelen fürdőzők között. Katarzyna Kozyra a botrány után három évvel most újra Budapestre érkezett, hogy a Ludwig Múzeumban április 27-ig kiállítsa új művét, a Stravinsky zenéjére és Nizsinszkij koreográfiájára komponált, kilenc projektorral vetített Tavaszi áldozatot.
Katarzyna Kozyra: Rákos lettem, a felvételek engem ábrázolnak csonttá fogyva, meztelenül és kopaszon. Ebből a beteg testből alkottam meg tehát Manet Olympiájának groteszk parafrázisát. Az ihletet nyilvánvalóan a legyengülés, a közvetlen halálélmény adta, ám valószínűleg már előbb kíváncsi lettem az emberi testre. Van egy olyan borzongató érzésem, hogy ezzel szinte megelőlegeztem magamnak a betegségemet.
MN: Hogyan tud erről ilyen könnyen beszélni?
KK: Örök nyomot hagyó tapasztalatként fogom fel az egészet. Jó emlékeim vannak a betegségről, tudok és szeretek is beszélni róla. Annak előtte túl sokat foglalkoztam másokkal, ám a betegségem hatására egocentrikussá váltam, ami jót tett a művészetemnek.
MN: Minden művében öregek a főszereplők. Ha művészi szublimációként értelmezte saját fizikumának leromlását, akkor miért nem a fiatal test felé fordult?
KK: Lehet, hogy az egész pusztán abból ered, hogy a főiskolákon modell után dolgozunk, és azok mindig öreg emberek. Megtanultam az öreg testet.
MN: A Fürdő projekt lassan bejárja az egész világot, csak nálunk - ahol a videókat felvette - nem engedik kiállítani. Többen vádolták azzal, hogy otthon nem merte volna ezeket a felvételeket elkészíteni. Miért éppen Magyarországon vágott bele ebbe a veszélyes munkába?
KK: Lengyelországban sosem fordulhatott volna elő, hogy egy rakás öreg testet együtt lássak. Azért Magyarországon csináltam ezeket a felvételeket, mert itt vannak fürdők. Nálunk a fürdőzésnek nincs tradíciója, meztelenül még napozni sem fekszik ki az ember. Izgalmas volt, hogy nem modellek vonultak előttem, és ez számomra a régi festmények hangulatát idézte.
MN: A felvétel idejére férfivá változott, éppúgy, mint a Tavaszi áldozat női szereplői. Mit érzett közben?
KK: Nyilvánvalóan nem férfi vagyok, így nagyon stresszes volt az egész szituáció. Azt hittem, mindenki rájön erre, és öt másodperc alatt lelepleznek. Ezzel szemben kikezdtek velem. Nőként soha nem irányult felém ilyen fokú érdeklődés. Nem tudtam, azért néznek-e, mert nőnek tűnök, vagy mert fantasztikus pasi vagyok. Talán az is hozzájárult, hogy a kelleténél nagyobb nemi szervet alkottam magamnak.
MN: A női fürdőzők között is elvegyült. Melyik volt az érdekesebb?
KK: A női szekcióban elrejtőzhettem. A férfiaknál állandóan krokodiltekinteteket éreztem magamon, míg a nőknél én lehettem az éles pillantású ragadozó.
MN: A képsorokon a hús tobzódását láthatjuk. A férfiak és nők szégyentelenek, gátlás nélküliek. Gyűrűző hasak, szétdobált végtagok, csüngő emlők. A Tavaszi áldozat felvételein is hasonlóakkal találkozhatunk. Felvetődik a kérdés, hogy akkor mit tart szép testnek.
KK: A test magasabb kategória a szépségnél, magán az esztétikumon nem így gondolkodom. Sokkal inkább izgat a test állapota, a romlása, az épülése. Úgy érzem, már kissé bele is csavarodtam a témába. Egyik nap az adott másodpercben vagyok valaki, a pillanatra jellemző adottságaimmal. Aztán a következő villanásban már másmilyenné válok, de az elmúlás, a halál az megmarad. Ez legalább megvan, ez az egyetlen állandó és biztos pontunk. Persze hogy így gondoljam, ahhoz kellett a betegségem, és az, hogy sok, nagyon közel álló, szeretett személyt elveszítettem már.
MN: Fontos szempont, hogy ezeket a műveket egy nő alkotta?
KK: Minden bizonnyal, hiszen egy férfi valószínűleg nem tudta volna így megcsinálni ezeket az installációkat. A nők sokkal szociálisabbak, többet foglalkoznak a köröttük lévő világgal. De ez a kérdés messzire vezet. Tíz évvel ezelőtt még nagyobb különbség volt férfi és női művész között, pár éven belül pedig teljesen el is halványulhatnak ezek a határvonalak. Korábban ezen a pályán nem is volt ennyi nő. A fiatalabb generációra természetszerűleg hatott a demokrácia, a feminizmus, ezek az alapvetően jó irányba mutató tendenciák.
MN: Feministának tartja magát?
KK: Ha megkérdezik, azt mondom, igen, persze. De egyébként nem vagyok az. A feminizmus szó elítélő jelzőként vonult be a köztudatba, pedig nem is tudják, mi az. Számomra elegáns és kényelmes megoldás feministának mondani magam. Feminista vagyok, haha! - legalábbis addig, amíg ezen a szinten mozog a feminizmusról való társalgás, amíg félreértések mentén beszélünk a témáról.
MN: Többen vádolják polgárpukkasztással.
KK: ", nem akarok én senkit bosszantani, sokáig nem is tudtam magamról, hogy ennyire dühítő dolgokat tudok alkotni. Amit nehezen vesznek be, az pusztán az, hogy a munkáimmal tükröt tartok eléjük. Nehéz az emberekkel elfogadtatni, hogy így néznek ki, ha öregek, és másképp, ha fiatalok. Nem Madonna és nem modell mindenki, sőt. Magam sem vagyok manöken, nem is szeretném ezt sugallni, és cserébe másoktól sem várom ezt. Jó volna, ha ez a szemlélet széles körben is elfogadott lenne, akkor az egyik célomat már elértem.
Karafiáth Orsolya
Szigethy Gabriella
