Patricia Highsmith hű olvasói nyilván rettegve várták annak a regénynek az adaptációját, amely azzal nyit, hogy áthajózunk a Korinthoszi-csatornán, majd Pireuszból Athénba hajtatunk, ahol a szereplők megtekintik az Akropoliszt és az egyéb nevezetességeket, ellátogatnak Szunionba naplementézni, Krétára repülve ingáznak egyet Iraklion és Hania között, a csúcsjelenetre a knósszoszi palotában kerül sor, a végjátékra pedig Párizsban és Marseille-ben.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy nincs kivel azonosulni, mert a történet mindhárom főhőse ellenszenves, akkor joggal tarthattunk attól, hogy a megfilmesítés mintegy kényszerpályán robog majd a színes, széles vásznú (ún. ibuszos) látványosság felé.
Az eddig forgatókönyvíróként jeleskedő Hossein Amini még jól ránk is ijeszt, amikor egyből az Akropoliszon kezd, ráadásul a január eleji nyirok helyett szalmakalapos ragyogó napsütésben, szép emberekkel és azzal a szarvashibával, hogy Rydalt, a huszonéves éretlen fiatalembert eleve kisstílű simlisként vezeti be, akinek nem kell átlépnie a saját árnyékát, hogy a hivatásos bűnöző Chester cinkosává szegődjön. A harmadik, kevésbé lényeges figura Chester fiatal felesége, Colette. Highsmith jó húsban lévő buta libája itt ugyanúgy lényegül át szilfid szőke bűbájjá Kirsten Dunst alakításában, mint a Gwyneth Paltrow játszotta nagy seggű Marge A tehetséges Mr. Ripley-ben.
E baljós előzmények után viszont egyre jobban alakulnak a dolgok, és egy-egy döccenőtől eltekintve sikerül a filmnek közel férkőznie Highsmith gonosz és kaján szelleméhez. A túlpszichologizált Kétarcú január nem tartozik a szerző remekművei közé; legbonyolultabb jelleme, Rydal megrekedt a fejlődésben, és még mindig egy tizenöt éves kori sérelmét dédelgeti, amelyet az apja, a rettegett és ájultan tisztelt, az egész családot jutasi őrmesterként egzecíroztató harvardi régészprofesszor okozott neki. A történet úgy indul, hogy a hónapok óta Athénban lébecoló és valamilyen villámcsapásszerű megvilágosodásra váró Rydal értesül az apja haláláról, de dafke nem utazik haza a temetésére. Ebben a lelkiállapotban pillantja meg Chestert, aki az apjára emlékezteti, és a következő lépésben már Colette-et is megfelelteti kamaszkori szerelmével. Egyszerre vonzza és taszítja a mások pénzén nagy lábon élő, középpályás csaló és szélhámos, aki szemre az apja hasonmása, belsőleg a szöges ellentéte. A házaspárra tapad, és akkor sem tágít, amikor kiderül, hogy nem turistaúton vannak, hanem szökésben, és a mind kétségbeesettebb menekülést változatos bűnelkövetések kísérik a hamisítástól a gyilkossági kísérleten át az emberölésig.
Viggo Mortensen meggyőzően hozza a gazdag, elegáns, nagyvonalú amerikai leépülését, szétzilálódását; bár Chester túlélő típus, és újra meg újra próbálja összerázni magát, fokozatosan megroppan a hétköznapi viszontagságok és a komoly sorscsapások súlya alatt, elhatalmasodik rajta az addig kordában tartott alkoholproblémája, s miután mindent és mindenkit elveszít, nem marad más hátra, mint magára vállalni a Rydel által ráosztott faramuci apaszerepet. A Kétarcú január így lesz egy buddy movie és egy apafilm rendhagyó elegyévé.
A csatát az döntötte el, hogy mind a forgatókönyve, mind a rendezés tanúsága szerint Amini ráérzett Highsmith írói világára, át tudott emelni szinte minden lényeges motívumot, és a praktikus okokra visszavezethető cselekménybeli és helyszínváltoztatások során is szem előtt tartotta az eredeti intencióit. Olyasmikre gondolok, mint a Franciaországból Törökországba áthelyezett végjáték nagy hajszája, ami a régi párizsi virágpiac helyett az isztambuli bazárban folyik. A film nyilván nem januárban forgott, amikor korán sötétedik, és Athénban is dermesztő hideg tud lenni, de ezt esti jelenetekkel és esővel váltották ki, Knósszoszban például mindkettővel: sötét is van, zuhog is, így esély sincs arra, hogy a híres műemlék elterelje a figyelmet a történet tragikus fordulatáról. A regény a hatvanas évek elején íródott, és akkor is játszódik; fél évszázaddal későbbi filmváltozatát vehetnénk akár „kosztümös történelmi thrillernek” is, és feltehetően törekedtek is a korhűségre, de szerencsére nem azzal a kínos minuciózussággal, ami már a dráma rovására tolakszik előtérbe. Azt mindenesetre híven érzékeltetik, hogy a gazdagokat megcélzó luxusszállóktól eltekintve az 1960-as Görögország (ahogy Európa jelentős része is) elég lepattant hely volt, van tehát hová alászállniuk, és még onnét is lejjebb adniuk a pixisből kihullóknak. A katartikus befejezést, legalábbis highsmith-i mércével, bátran nevezhetjük happy endnek, hiszen beüt a villámcsapás, amely megnyitja az utat a fiatalember sokáig elodázott felnőtté válása előtt.
Patricia Highsmith regényeiből mindössze két jó film készült eddig: Hitchcocktól az Idegenek a vonaton és Wenderstől Az amerikai barát. Ez a harmadik.
Forgalmazza a JIL Kft.
