Magyar Narancs: Boglár viszonylag ismert története a szocialista kultúrpolitika működésének. Mi indított a háttér kutatására?Törvénytelen avantgárd című kötete, melyben Galántai György visszaemlékezései is olvashatók, dokumentumok segítségével dolgozza fel a balatonboglári kápolnaműterem létrejöttének és hatalmi erővel történt bezárásának 30 évvel ezelőtti krónikáját.
Sasvári Edit: Először Pauer Gyula 1978-ban, a nagyatádi művésztelepen készített Tüntetőtábla-erdőjével kezdtem foglalkozni, amit akkor hatóságilag megsemmisítettek. Semmit sem találtam róla a kaposvári levéltárban, boglári anyagok viszont előkerültek. Ezeket már kutatta dr. Géger Melinda kaposvári művészettörténész is, aki a Somogy megyei művészeti életről írta doktori disszertációját, ennek egyik fejezete Boglár. ´ írt elsőként a kápolnatárlatok kultúrpolitikai hátteréről, de csak a Kaposváron fellelhető anyagok alapján. Én úgy gondoltam, érdemes lenne kitágítani a kutatás körét az országos szervekre is. A kápolnatárlatok témáján túl sikerült jobban megismernem a 60-as évek második felétől 1974-75-ig terjedő, politikailag is nagyon érdekes időszakot. Ahhoz, hogy egy történetet megértsünk, ismerni kell a környezetet, amelyben megesett. Megpróbáltam betekinteni mindenbe, ami a hivatalos és nem hivatalos művészeti szférában zajlott. Boglár a nem hivatalos művészetet jelentette, de vele párhuzamosan a hivatalos szférában - a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában és a Magyar Képzőművészek Szövetségében - is a képzőművészeti élet korlátait feszegető reformfolyamatok indultak meg, amelyekről eddig nem nagyon beszéltek. Bizonyos értelemben Galántaiék is "reformerek" voltak az adott keretek között.
MN: A dokumentumok szerint megpróbáltak "rendesen" viselkedni, de együttműködési szándékuk dacára is állandóan konfliktusba kerültek a hatóságokkal.
SE: Igen, ez a kettősség létezett. A boglári kápolna mindvégig jogszerűen működött. Galántai György ennek ellenére tartotta a hátát, és reflektált a hivatalok kifogásaira, igyekezett eleget tenni elvárásaiknak. Volt például egy beszélgetés, amit a kápolnában kiállító művészek kezdeményeztek 1971 őszén a pártközpontban, hogy az egész neoavantgárd ügyét érintő kérdésekben dűlőre jussanak a hatalom képviselőivel, amiről nyilvánvalóan tudni lehetett, hogy nem fog eredményre vezetni.
MN: A dokumentumokból kiolvashatóan a hivatal érezte, hogy nem lenne jó retorziókkal erősíteni az underground már akkor is meglévő legendáját, mégis ez történt. Erősítik vagy gyengítik majd a legendát a kutatás eredményei?
SE: Nem tudom. Amit ilyen durva eszközökkel letörnek, és ezért nem futhatja ki természetes formáját, az óhatatlanul a legendáriumok körébe kerül, ez pedig sok mindent elfed. Nem kristályosodhat ki mindaz, ami normális körülmények között megadhatná a karakterét. A legendárium kialakulását az emberi emlékezet korlátai, torzításai is erősítik. Ez a könyv annyiban járulhat hozzá a mítosz oszlatásához, hogy az eseménytörténetben minden állítást dokumentum támaszt alá, a közzétett forrásanyagok segítik a tisztánlátást. Jellemző, hogy Vadas József, aki Galántaiék eltávolítása után az "államosított" kápolnát szervezte, már 1975-ben azt nyilatkozta, hogy középszerű művészek és műalkotások voltak bemutatva, és ha volt is jelentősége, az csak a legendának köszönhető.
MN: Vagyis a legendával bagatellizálja a retorziót, és ezáltal értékeli le esztétikailag Boglárt. Te miért nem mentél bele esztétikai értékelésbe?
SE: A Bogláron is nagyon erőteljesen jelentkező magyar konceptuális művészet értékelése ma még gyerekcipőben jár. Belekezdtem ugyan a művészeti események és kiállítások rekonstruálásába, és annak ellenére, hogy Bogláron nem készültek műtárgylisták a kiállításokhoz, sok műtárgyat sikerült - legalábbis adat szinten - begyűjteni, de abbahagytam, mert a teljes rekonstrukcióhoz még néhány évi kutatómunka kellett volna. Jogos a boglári kápolnatárlatok művészettörténeti értékelése iránti igény, de én erre nem vállalkoztam, nem is ez volt a célom.
MN: Föltételezhető, hogy kapcsolatban állt a pártszervekkel Lékai László, aki veszprémi püspökként felszólította a boglári plébánost a Galántaival kötött bérleti szerződés felmondására?
SE: Igen. Nem véletlen, hogy Szabó László, aki 1973 decemberében a Népszabadságban Happening a kriptában címmel "leleplezte" a Bogláron történteket, egy 1990-es interjúban azt állította, hogy ezt az egészet a katolikus egyház nyomorította meg. Holott egy hevenyészett "forgatókönyvből" kiderül, hogy az egyház is utasítást hajtott végre: ebben le van írva, milyen lépések szükségesek, hogy a különböző szervek a Köjálig bezárólag úgy intézkedjenek, hogy az a kápolnatárlatok felszámolásához vezessen. Az MSZMP KB akkori képzőművészeti referense, Bereczky Loránd meg is jegyzi, hogy vannak ugyan a dolognak kultúrpolitikai vonatkozásai, de mégis inkább jogi, közegészségügyi szempontból kellene megközelíteni a témát.
MN: Mármint a betiltást, amire 1973 augusztusában került sor. Miért nem előtte, hanem négy hónappal utána jelent meg Szabó cikke?
SE: Ez a kérdés annyira szöget ütött a fejembe, hogy külön tanulmányban fel is dolgoztam. A Somogyi Néplap és a Magyar Hírlap már 1971-ben közölt elítélő cikket, de valóban Szabó Lászlóé tette fel az i-re a pontot. Pedig szerintem ez már nem annyira Boglárról szól, inkább a ´74-es eseményekhez kapcsolódik: január-februárban zajlott Haraszti Miklós pere a Darabbér című szociográfiája miatt, és ebben az időszakban indult be nagy erőkkel az a retorziós hullám, aminek következtében sokan távozni kényszerültek az országból. Szabó cikke Pór Györgyre, a ´68-as maoista per elsőrendű vádlottjára volt kihegyezve, aki két és fél évet ült. Szabó említést tesz e börtönbüntetésről, de nem utal arra, hogy Pórt politikai ügyben ítélték el. Pór azért volt érdekes Boglár apropóján, ahol levetítette egy filmjét, mert az abortuszt megszigorító népesedéspolitikai határozat elleni tiltakozó akció elindítói közé tartozott 1973-ban. Boglár nyilvánvaló ürügy volt Pór elintézésére - miután a helyreigazítási pert elvesztette, emigrált -, miközben ő maga börtönviselt figuraként más, nemkívánatos személyekkel együtt a művészi produkció kompromittálásának eszköze lett. Ezzel az írással egy füst alatt le lehetett számolni mindenkivel.
MN: A kötet bőven idézi a "Pécsi Zoltán" fedőnevű titkos megbízott jelentéseit, aki - miként ez saját szövegéből kikövetkeztethető, s Galántai írásában olvasható is - azonos Algol László íróval, polgári nevén Hábermann M. Gusztávval. Más III/III-as besúgók miért nincsenek ilyen egyértelműen azonosítva?
SE: Még a látszatát is igyekeztem elkerülni, hogy a kutatás kapcsán spiclivadászat folyna. A közvélemény és a történészszakma is jogosan kíváncsi, hogy kik voltak ügynökök, de én szigorúan csak az eseménytörténetre szorítkoztam. Algol azonban számos utalásból azonosítható, ami nagyon érdekes példája annak, ahogy az ügynök fölfedi kilétét. Pedig éppen őróla senki sem gondolta volna, hogy ilyen szerepre vállalkozik. Bogláron előadott műve, A háromság személyisége mai olvasatban visszautal saját személyiségének hármasságára.
MN: "Pécsi" hosszú és forrásértékű esemény- és műleírásokat ad. Más hasonlóval nem találkoztál?
SE: Az ő anyagai a legértékesebbek. A többi három-négy ügynök nemigen ismeri a boglári szereplőket, fogalma sincs, hogy mit lát a kiállításokon, információikból a művészettörténész nehezen tudna egy-egy eseményt rekonstruálni. Algol azonban, aki művészként vett részt a kápolnatárlatokon, szabatos és részletes leírásokat ad, főleg Halász Péterék színházi előadásairól. Egészen különös, hogy miközben alig egy-két írása jelent meg antológiákban, ezekben a jelentésekben abszolút ki tudott bontakozni. A 80-as évek végéig kardinális ügynöke volt a művészeti szférának, egyik jelentése alján meg is jegyezte a vele foglalkozó tiszt, hogy milyen tehetséges ez a fiú, kár lenne leragasztani a Halászéknál, be kéne vetni a fő irányba, ami nyilvánvalóan a politizáló ellenzéket jelenti. Itt vissza kell utalnom a kutatás hiányosságaira, mert gyakran előfordult, hogy bizonyos dossziék, amelyekben továbbvezető szálak megtalálását reméltem, nem voltak meg, pedig más dossziék tartalmából következően létezniük kellett. Határokat szabott a kutatásnak, hogy például "Pécsi Zoltán" munkadossziéja sem került elő, ahol az ő jelentéseit gyűjtötték össze, így az általa írottak csak más helyekről, például a Halászékról szóló, úgynevezett objektumdossziéból ismerhetők meg. Lehet, hogy azért nincs meg a munkadosszié, mert megsemmisítették, vagy mert a 80-as évek végén külföldre távozott, és más osztályra tették át, e nélkül azonban a beszervezése körülményeit sem ismerhetjük meg.
MN: A dokumentumokban fedőnéven jelölt ügynökök, titkos megbízottak közül figyelmes olvasással azonosítható még "Pesti", azaz Bódy Gábor is, miként az ő ügynök mivoltára Haraszti Miklós is utalt az ÉS-ben 1999-ben, a Tar Sándor III/III-as múltja körüli vitában.
SE: Erről azért nem beszélek szívesen, mert az ő története nincs teljesen feltárva, pontosabban hiányzik a vége, így elhamarkodott lépés lenne ez ügyben nyilatkozni. Másrészt nem is tartozik annyira szorosan Boglárhoz, hogy részletesen kellene taglalni. Itt inkább csak kivezető szál, Pór György ügyéhez kapcsolódóan. Amikor a sajtó-helyreigazítási per kapcsán Szabó László a belügytől kért anyagokat, a tárgyalás előtti napon gyorsan leültek informálódni "Pestinél". Szabó egyébként levelet írt Aczél Györgynek arról, hogy a rendelkezésre álló anyagokkal bizonyítani lehet, mit csinált Pór György Bogláron, de ezek nyilvános bírósági tárgyaláson nem használhatók fel. A "Pesti" fedőnevű munkadossziéban szereplő első írás az under-ground színházakról a Bódy Gábor hátrahagyott írásait tartalmazó kötetben olvasható, ez egyértelműsíti, hogy ő volt "Pesti". Feltehetően szerette volna publikálni a cikket, de nem sikerült neki.
MN: Előjön a kötetben egy 1970-es belügyminiszteri parancs: ez lenne a kulturális elhárítás kiindulópontja?
SE: Már egy 1969-es KB-ülésen terítékre került a téma, nyilván a ´68-as események fényében. Ezután született a kulturális elhárítással kapcsolatos kérdésekről, az operatív munka megszigorításáról, az állomány kibővítéséről, az új módszerek kidolgozásáról szóló belügyminiszteri parancs. Az ügynöki jelentéseken látszik, hogy a kulturális elhárítás működése az említett belügyminiszteri parancsban megfogalmazott elvekre épült. Az is figyelemre méltó, hogy a kulturális elhárítás alfáját és ómegáját képező belügyminiszteri parancsnak hiányzott a törvényi szintű jogi fundamentuma, és ezt ők maguk is elismerték. Mégis beindult a láncreakció, a rendszer önműködővé vált, szigorú adminisztratív intézkedések születtek, nem művészeti kérdésként kezeltek művészeti kérdéseket.
MN: Próbálkozott a III/III. belső bomlasztással Boglár esetében?
SE: Nyilvánvalóan igen, de ez nem nagyon derül ki. A kápolnatárlatok Halászék miatt kerültek a belső elhárítás látókörébe, amikor először szerepeltek Bogláron, 1972-ben. A személyes ellentéteket kihasználva megpróbáltak volna éket verni a Halász-csoport tagjai közé, de ez nem sikerült, egy jelentésben ez olvasható is.
MN: Olvasni a dokumentumokban, hogy a kápolna joghézagok között lavírozik, és ezt a hatóságok is tudják. Hogyhogy mégsem tudtak tenni a joghézagok ellen?
SE: Egy 1974-es, tehát az ügy lezárása utáni dokumentum szerint a megyei tanács elismerte, hogy Galántai György törvényesen működött az érvényes szerződéssel kibérelt kápolnában. A korabeli szabályok szerint háromnapos munkabemutatókat lehetett szervezni zsűriengedély nélkül. Volt ugyan néhány boglári kiállítás, ami ennél hosszabb ideig tartott nyitva, de talán semmi probléma nem lett volna, ha az első időszakra jellemző, konvencionálisabb kiállítások folytatódnak. 1972-től azonban megjelent a koncept és a happening, amire különösen allergiás volt a belügy. Ez lehetett a támadások legfőbb oka.
MN: Ami például abban jelentkezett, hogy a Köjál kifogásolta a vécé hiányát a kápolnában, mire Galántai épített egy budit. Azzal meg az volt a baj, hogy építési engedély nélkül csinálta. Miután kirúgták őket onnan, és másokkal újraindult a kápolna, megoldódott a közművesítés?
SE: Annyit tudok, hogy akkoriban nagy tereprendezés volt ott. Nem túl rég jártam Bogláron, de nem emlékszem, hogy mellékhelyiség is volna a kápolnadombon.
Szőnyei Tamás
Törvénytelen avantgárd - Galántai György balatonboglári kápolnaműterme 1970-1973, Artpool-Balassi, 460 oldal, 4500 Ft
