Film

A Balettintézet, majd a színművészeti főiskola elvégzése után az Új Színház társulatához szerződött, de dolgozott Kaposváron is. Filmkarrierjét 1993-ban kezdte a Rám csaj még nem volt ilyen hatással című mozival, a nemzetközi filmélet pedig egy német produkcióval, az 1999-es Szomorú vasárnappal ismerte meg. Az elmúlt években leginkább Németországban és Amerikában dolgozott. A Cabaret-val tért vissza tavaly a magyar színházi életbe, és ott van ismét a filmvásznon is: a Kaland című Márai-adaptáció egyik főszereplőjeként látható a mozikban.

Olasz romák leszármazottjaként látta meg a napvilágot New Jerseyben. Két zenei példaképe Chick Corea és Astor Piazzolla volt: előbbivel a jelentős Return to Foreverben játszott, utóbbinak szólólemezt szentelt. Piazzolla szellemisége hatja át a World Sinfoniával készített legújabb albuma, a Pursuit Of Radical Rhapsody dalait is. Peo Alfonsi gitárossal, Fausto Beccalossi harmonikással és Kaszás Péter dobossal november 3-án lép színpadra a Budapest Kongresszusi Központban.

Okay, I'm a Nazi... Az idei cannes-i filmfesztivál alighanem legtöbbet idézett mondata tőle származik; a viccelődéssel rosszkor, rossz helyen és meglehetősen szerencsétlenül próbálkozó filmrendező új filmje, a Melankólia sajtótájékoztatóján jutott el e kijelentésig - a film a jövő héten kerül a magyar mozikba. Triert koppenhágai filmgyárában kerestük fel néhány nappal azelőtt, hogy kijelentette; a cannes-i incidens miatt indított rendőrségi eljárás miatt úgy döntött, soha többé nem nyilatkozik a sajtónak.

"Nagyon nehéz volt elhatározni, és most még nehezebb 'pontosan és röviden' leírni az okokat, amelyek arra késztetnek, hogy ne térjek vissza többé Magyarországra" - írta Herskó János közismert búcsúlevelében, 1970-ben.

Kántor István 1976-ban a Fiatal Művészek Klubjában megismerkedett David Zack kapcsolatművésszel, s a találkozást követően hamarosan elhagyta Magyarországot. Párizson át Kanadába emigrált, ahol Zack sugallatára belekezdett a Monty Cantsin open pop star projektbe, s a Neoista Kulturális Összeesküvés elindítójaként a lázadó felforgatást választotta életcélnak. Neve a múzeumokban illegálisan végrehajtott vérfestményakciói miatt nemcsak a művészeti intézmények, hanem bizonyos országok feketelistájára is rákerült. Az utóbbi három évtizedben nemzetközi performansz- és videoesemények résztvevőjeként dolgozik. 2004-ben munkásságáért államikitüntetéstkapott a kanadai főkormányzótól.A neoizmus prófétájával Esztelen! Meztelen! című székesfehérvári kiállításának megnyitója előtt beszélgettünk.

Az augusztus végi hurrikán miatt New Yorkban bizonytalan ideig elnapolták az alternatív afroamerikai kultúra egyik legnagyobb tengerentúli eseményét, a hetedik évében járó Afro-punk Fesztivált. A brooklyni rendezvénysorozat James Spooner azonos című, 2003-as dokumentumfilmje vetítéseinek kísérőeseményeiből nőtte ki magát, és egyszerre veszi célba a punk szubkultúra faji előítéleteit, valamint a főárambeli afroamerikai önmeghatározás monolitikusságát. A fesztivál kapcsán a "black rock" új hullámáról a Princetoni Egyetem irodalom tanszékének professzorával, az afroamerikai kultúra kutatójával beszélgettünk.

Két eddigi Arany Pálmájuk mellé a zsűri nagydíját is begyűjtötték idén Cannes-ban a Srác a biciklivel című filmjükkel. Telefonon hívtuk őket - egymás után.

Az Ernst Múzeumban kiállító művész a magyar történelmi folyamatok ívén éktelenkedő groteszk horpadásokat tárja a látogatók elé. A kiállítás felépítése közben kérdeztük.

Az épp e cikk leadása előtt kiosztott Emmy-díjakból persze nem kapott egy szálat sem, s talán nem is jelölték, a magunk részéről mégis letennénk a nagy esküt, hogy az utóbbi idők legjobb tévésorozata a Katrina utáni New Orleansben játszódó Treme volt, aminek második évada most megy nálunk a Cinemax csatornán. A Drót, a Gyilkos megszállás vagy éppenséggel a The Corner alkotójával készült beszélgetést az HBO bocsátotta rendelkezésünkre, magyarországi exkluzivitással.

Én nem tudom, hogy e mostani szemle hányadik a sorban, de a legelsőre igen élénken emlékszem. Az az év is jól kezdődött, 1982 januárjában "nyugatnémet filmhetet" tartottak a Művész, pardon, az Új Tükör klubmoziban.

Arról, hogy a saját klímával és jelrendszerrel felszerelt párhuzamos világok összecsatornázása jelenleg az egyik legégetőbb probléma Európában, nem Agostino Imondi és Dietmar Ratsch dokumentumfilmjéből értesülhetünk először, de a két alkotónak sikerült olyan nézőpontot találnia, ahonnan világosan látszik az a talán kevésbé észben tartott tény, miszerint a közelítési folyamat akkor is jócskán akadozhat, ha egyik érintett fél sem a merev elzárkózásban utazik. A Neukölln Unlimited ettől aztán legalább annyira érdekfeszítő, mint amennyire lehangoló darab.

Amikor kezdünk, épp a szél hordja szét a kerekesszékes Ben többszörösen hosszabbított határidők után végre elkészült szakdolgozatának lapjait. E lapok hozzák össze szerelmi háromszögünk szereplőit, Christiant, aki fél évig civil segítője lesz a fiúnak, és Annikát, a csellistát, akit időtlen idők óta távcsövön figyel Ben egy duisburgi toronyház tizennegyedik emeleti balkonjáról.

Egy nehéz társadalmi témáról könnyed és bájos filmet forgatni rendszerint bajos vállalkozás, ám Yasemin Samderelinek mégis sikerült. Az egyszerre személyes és milliókat érintő kérdés, a kettős, német-török identitás áll ugyanis az érzelmes vígjáték középpontjában, s e tárgyat minden görcsösségtől ment' iróniával tárja elénk a háromgenerációs nagycsalád története.