Neukölln Unlimited

Arról, hogy a saját klímával és jelrendszerrel felszerelt párhuzamos világok összecsatornázása jelenleg az egyik legégetőbb probléma Európában, nem Agostino Imondi és Dietmar Ratsch dokumentumfilmjéből értesülhetünk először, de a két alkotónak sikerült olyan nézőpontot találnia, ahonnan világosan látszik az a talán kevésbé észben tartott tény, miszerint a közelítési folyamat akkor is jócskán akadozhat, ha egyik érintett fél sem a merev elzárkózásban utazik. A Neukölln Unlimited ettől aztán legalább annyira érdekfeszítő, mint amennyire lehangoló darab.

Arról, hogy a saját klímával és jelrendszerrel felszerelt párhuzamos világok összecsatornázása jelenleg az egyik legégetõbb probléma Európában, nem Agostino Imondi és Dietmar Ratsch dokumentumfilmjébõl értesülhetünk elõször, de a két alkotónak sikerült olyan nézõpontot találnia, ahonnan világosan látszik az a talán kevésbé észben tartott tény, miszerint a közelítési folyamat akkor is jócskán akadozhat, ha egyik érintett fél sem a merev elzárkózásban utazik. A Neukölln Unlimited ettõl aztán legalább annyira érdekfeszítõ, mint amennyire lehangoló darab.

Noha Berlin híres-hírhedt kerületének török és arab bevándorlók által sûrûn lakott északi felére kalandozunk, ami az utóbbi idõben kezdi ugyan összeszedni magát, de azért még ma is súlyos munkanélküliségi és bûnözési mutatók köthetõk hozzá, a film ügyesen kikerüli az olyan pontokat, amelyeket röviden a másik fél lendületes leterroristázásával illetve ledisznózabálózásával összegezhetünk. A fókuszba húzott Akkouch család kamaszait nem a kettõs identitás nyûgei foglalkoztatják: õk már büszkén németnek vallják magukat az iskoláikban tökéletesen elsajátított nyelven, míg az arab világhoz annyi közük van csupán, hogy pár éve visszatoloncolták õket Libanonba, ahol a tökéletes elkallódás várt volna rájuk. Most aztán megint, napról napra azt lesik, hogy mikor csöngetnek a bevándorlásiak, hogy felszólítsák az integrálódni vágyó famíliát (vagy csak egy részét, mintha az jobb lenne) a sürgõs távozásra. De ez csak a film egyik szála. A Neukölln Unlimited fõ erõssége ugyanis, hogy a modern csengõfrászt a zakatoló mindennapok nyomasztóan természetessé vált részeként láttatja. Hassan, Lial és Maradona közben azzal van elsõsorban elfoglalva, hogy díjakat nyerjen breaktáncversenyeken, ami láthatóan a különféle kisebbségek fontos kitörési terepe - errõl is szívesen hallottunk volna még ebben a rokonszenves, izgalmas, de a kontextusábrázolást a szükségesnél hanyagabbul kezelõ filmben.

****