Olasz romák leszármazottjaként látta meg a napvilágot New Jerseyben. Két zenei példaképe Chick Corea és Astor Piazzolla volt: előbbivel a jelentős Return to Foreverben játszott, utóbbinak szólólemezt szentelt. Piazzolla szellemisége hatja át a World Sinfoniával készített legújabb albuma, a Pursuit Of Radical Rhapsody dalait is. Peo Alfonsi gitárossal, Fausto Beccalossi harmonikással és Kaszás Péter dobossal november 3-án lép színpadra a Budapest Kongresszusi Központban.
*
Magyar Narancs: 2006-2007-ben három szólólemezt jelentetett meg, majd 4 év szünet után jött ki a Pursuit Of Radical Rhapsody. Mivel töltötte a köztes időt?
Al Di Meola: Az újra összeállt Return to Foreverrel turnéztam, kiadtuk a Returns című koncertalbumot. És gőzerővel folytattam a közös munkát, a zenei kísérletezéseket a World Sinfoniával. Ez a zenekar most a szívügyem. Új irányba mentem vele, teljesen kitölti az életemet.
MN: Eredetileg izraeli, kubai és argentin zenészekkel hozta össze a World Sinfoniát. Azóta számos vendégzenész megfordult a zenekarban, köztük jó néhány magyar, például Kaszás Péter, aki szerepel az új albumon is. Milyennek találta a magyar zenészeket?
ADM: Csak a legjobbat mondhatom róluk. Hihetetlenül változatos a felhozatal jó magyar zenészekből. Ízlésvilágban, játékstílusban, zenei kultúrában rendkívül kifinomultak, tehetségesek. Említhetném Horgas Esztert is, akivel az ' és Carment készítettem - bámulatosan virtuóz fuvolaművész. A hagyományos klasszikus zene határait lebontó víziókat valósít meg.
MN: Beszéljünk kicsit az új lemezről! Mi inspirálta legfőképp?
ADM: Sokféle zenei elemből építkezik ez az album mindamellett, hogy az orientális, arabos hangzás és a tangó, a salsa elemei vannak benne túlsúlyban. Egyszerre törekedtem egyfajta nyugodt élményre és vérpezsdítő hatásra. A gombos harmonika és az akusztikus gitár kombinációja az alapja, és kihívásnak éreztem a kifinomult kompozíciók ellenpontozását a kemény dobütésekkel.
MN: Már tizenévesen klasszikus, bossa novás és dzsesszes ízeket vitt a gitárjátékába, amikor mindenki Jimmy Page-et utánozta.
ADM: Valóban mindig kilógtam a sorból, de cseppet sem bánom. A zene számomra nem tömegfogyasztási cikk, hanem individuális kifejezési forma. Lényegében a megtisztulást, a szépséget keresem mindenben: zenében, tájakban, emberekben.
MN: Mikor dőlt el, hogy a zene lesz az élete?
ADM: Az első hangszerem a harmonika volt, és nyolcéves koromtól gitározom. A Berklee-n szereztem képesítést, de már tizennégy éves koromtól koncertezem. Az első igazi áramütés akkor ért, amikor Chick Corea felhívott, hogy szerződtessen az újonnan alakult bandájába, a Return to Foreverbe. Két gyönyörű évet töltöttem a zenekarban 1974 és 1976 között.
MN: Miben tekinti Coreát a mesterének?
ADM: Chick a kompozíció császára, a kedvenc zeneszerzőm Piazzolla mellett. Az alkotói stílusa hatott rám a leginkább.
MN: Már a nyolcvanas években felmerült a Return "felmelegítése". Miért kellett várni vele több mint harminc évet?
ADM: Sok emberi és alkotói tényező is közrejátszott ebben, amibe most nem szeretnék belemenni. Igazán semmi nem jó felmelegítve, és ez éppúgy igaz a zenére is. A Return to Forever felélesztése is inkább a nosztalgiának szól, mint az új utak keresésének.
MN: Piazzollához milyen kapcsolat fűzte?
ADM: Kamaszkorom nagy részét Little Italyban töltöttem. Piazzolla ott élte élete utolsó éveit. Barátság alakult ki közöttünk. Felmerült benne, hogy készítsünk egy közös lemezt, de az egészségi állapota miatt erre már nem kerülhetett sor. Sok minden kötött össze minket, többek között az, hogy nekem is a harmonika volt az első hangszerem. Igyekszem továbbvinni az örökségét energiában, szenvedélyben.
MN: A 90-es évektől új utakra indult, visszatért az akusztikus gitárhoz, és nyitott a world music felé. Mi indokolta a váltást?
ADM: A halláskárosodás veszélye fenyegetett, részben ezért kezdtem el újra akusztikus gitáron játszani. Ami a world musicot illeti, a hetvenes években elszigetelten létezett a dzsessz és a rock - olykor némi komolyzenei behatással. Idővel beszivárgott a world music, és átrajzolta a zenei stílusok térképét. Ma már teljesen természetes a stílusok egymásra hatása, párbeszéde.
MN: Koncertezni vagy lemezfelvételeket készíteni szeret ma jobban?
ADM: Nincs fontossági sorrend, hiszen egy dolog két arcáról beszélünk. Tény, hogy fejlődni technikai, művészi értelemben a színpadon, koncertezés közben lehet a leginkább. De a stúdióban végzett munka éppoly varázslatos: elvégre ott kelnek életre a teremtményeid.
MN: Nem zavarja, hogy sokkal inkább gitárvirtuózként tartják számon, mint zeneszerzőként?
ADM: Épp ellenkezőleg: bizonyos körökben inkább zeneszerzőként beszélnek rólam.
MN: Komponálás közben milyen szerepet enged az improvizációnak?
ADM: Minden egyes kompozícióm improvizációs motívummal indul, abból bontakozik ki.
MN: Többször is heves kirohanást intézett a rádiókban játszott mai zenék, különösen az Eminem-féle hiphop ellen.
ADM: A mennyiség nem mehet a minőség rovására. Sajnos ennek az ellenkezőjét éljük, látjuk, halljuk - nem csak a zenében. Az Eminem-féle hiphop egyenesen borzasztó. Nincs benne semmi harmónia, sem dallam. Az üzenete pedig szörnyű. Mindebben az a leginkább elszomorító, hogy ennek a zenének a képviselői nagynak képzelik magukat.
MN: Akkor milyen zenét szokott hallgatni?
ADM: Többnyire klasszikusokat, és sok kortárs komolyzenét.
MN: Milyen tanácsokat adna kezdő zenészeknek?
ADM: Ha még nem kezdték el a profi zenélést, azt mondanám nekik, hogy legyenek inkább plasztikai sebészek. Abban az esetben, ha már kellőképpen megfertőződtek a zenétől, meg kell próbálniuk utánozni a bálványaikat, hogy tanuljanak tőlük.
MN: Mivel tölti az idejét, ha épp nem zenél?
ADM: Hát nem tudta? Én mindig zenélek!
