Az épp e cikk leadása előtt kiosztott Emmy-díjakból persze nem kapott egy szálat sem, s talán nem is jelölték, a magunk részéről mégis letennénk a nagy esküt, hogy az utóbbi idők legjobb tévésorozata a Katrina utáni New Orleansben játszódó Treme volt, aminek második évada most megy nálunk a Cinemax csatornán. A Drót, a Gyilkos megszállás vagy éppenséggel a The Corner alkotójával készült beszélgetést az HBO bocsátotta rendelkezésünkre, magyarországi exkluzivitással.
*
Magyar Narancs: A Treme zöld utat kapott a harmadik évadra. Sikeres sorozat?
David Simon: Nem hinném, hogy a maga idejében bármelyik eddigi munkám sikeresnek számított volna. A Drótnak is küzdenie kellett a túlélésért. Az induláskor nem volt komoly kritikai visszhangja, nagyobb népszerűségre talán csak a negyedik évad táján tett szert. De igazából csak a DVD eladások és a tengerentúli mutatók feldolgozása után értékelte az HBO is sikeresnek a sorozatot. Az eddigi műsorainkat nem nézték túl sokan, amíg futottak; ez a Tremével sincs másként. A televízió ma már csak egyfajta könyvtár: amióta nem muszáj a műsorokat azonnal megnézni, az emberek lassabban haladnak az ilyen dolgokkal.
MN: Különböznek az ön sorozatai a többitől?
DS: Nincs bennük túl sok erőszak. Még a Drótban is igyekeztünk a legtöbb gyilkosságot mechanikusan ábrázolni. Nem Sam Peckinpah-filmet csináltunk. Egyszerűbb volt a képlet; golyó a fejbe, az áldozat összeesik, és annyi. Ez néha már zavaróan könnyen ment, de sosem túloztuk el az erőszakot. És ez még csak nem is pornó. Egyes sorozatokban minden a szex körül forog, hogy ki feküdt le kivel, vagy ki hiszi kiről, hogy kivel feküdt le. Ez nem azt jelenti, hogy az adott műsor ne lenne jó vagy érdekes; de mi nem ezt akarjuk csinálni. Ha valakik összefekszenek egymással valamelyik sorozatomban, az azért van, mert úgy kell lennie. Ha valaki meghal, annak meg kellett halnia.
MN: Miért pont New Orleans?
DS: Mert az egyetlen dolog, amivel a tévé eddig nem foglalkozott. Egy elbeszélésben talán a kultúrát a legnehezebb ábrázolni, ezért kevesen is próbálják meg. Ebben a városban született meg az egyik legtartósabb művészeti forma valaha. Mi jut eszébe, ha az amerikai kultúrára gondol? Lehet persze a film - de a mozit a németek találták fel, és több filmes kör létezik a világon, amelyik reflektál más kultúrákra. Nálunk, amerikaiaknál senki sem reklámozza jobban a filmjeit, és adtunk néhány tipikusan amerikai műfajt is a világnak, mint például a westernt vagy a noirt. De ha Amerika nem létezne, film akkor is lenne. Ha Amerika nem létezne, akkor blues nem lenne, jazz, hiphop vagy éppen rock and roll sem, mert ezek a műfajok máshol nem jöhettek volna létre. És mindez itt kezdődött, New Orleansben, a Tremében. És ez a hagyomány még mindig életben van. Az ottani zene egy része tradicionális dzsessz, más része viszont folyamatosan megújul, minden este hallhatsz valami újat.
MN: A kultúra hozta össze az embereket a Katrina után?
DS: Egyértelműen. Nem a kormány támasztotta fel a várost - ők inkább hátramozdítóként működtek. És nem is a gazdaságnak volt szüksége a városra - a gyapotnak már nincs piaca, az olajipar Houstonba költözött. Tehát New Orleansre csak a New Orleans-ieknek volt szükségük. A vihar előtt a város lakosságának 77 százaléka volt odavalósi. És ha valaki ott született, nehezen tudja elképzelni, hogy máshol éljen. Az étel, a városrészek, a családi hagyományok, a zene, az életszemlélet, miszerint minden karnevál, az, ahogy a halottakat búcsúztatják; minden más itt. Teljesen elképzelhetetlen, hogy innen valaki mondjuk Chicagóba költözzön. A kultúra élesztette újra ezt a várost: egy trombitaszóló, egy Crawfish Etouffe (helyi rákspecialitás), a "second line"... Van itt egy mondás: "Nem amerikai vagyok, hanem New Orleans-i."
MN: A zene döntő szerepet játszik a sorozatban.
DS: Nem akartuk, hogy a zenei jelenetek túl klipszerűek legyenek. A zenés jeleneteket legkésőbb egy perc után megszakítjuk. Igyekszünk csak közvetve filmezni a zenészeket vagy az énekest. Van egy szabály, amit az összes tremés rendezőnek elmondok: mindig legyenek a képben sörösüvegek, nézők, oszlopok, berendezési tárgyak, bármi, ami valamennyire takarja a színpadot. Nem akarom, hogy a néző tisztán lássa a színpadot - akkor sem látná tisztán, ha ott lenne. Az amerikaiak hozzá vannak szokva, hogy hamis képet kapnak a zenéről. A lényeg az, hogy a szereplők tényleg ott állnak a színpadon, és tényleg játszanak a hangszerükön vagy énekelnek. Még ha Rob Brown vagy Wendell Pierce tesz épp úgy, mintha, akkor is élőben felvett zenét hallunk. De ezeket a zenei betéteket nem lehet Emmy-díjra jelölni, ugyanis nem a sorozathoz íródtak. Nincs olyan kategória, hogy ténylegesen élőben előadott dalok.
MN: Hány évesen kezdett el rajongani ezért a zenéért?
DS: Valamikor a húszas éveim végén. Tizenévesen szerettem meg a Chicago bluest. Sonny Boy Williamson mondta egyszer egy európai turnéja után, hogy "ezek annyira cefetül akarnak bluest játszani, hogy úgy is játsszák - cefetül". Tehát kézenfekvő volt, hogy rátaláljak a New Orleans-i zenére, Howling Wolftól kezdve Muddy Watersig. De a húszas éveim végén kezdtem el lejárni New Orleansbe dzsesszfesztiválokra és a Mardi Gras-ra.
MN: Van egy sztorija, ami segített a Treme megszületésében?
DS: Persze, az árvíz. A Katrina egy jelkép, jelképe a politikában és a társadalomban is meglévő hézagoknak. A hurrikán nem pusztította el, hanem elkerülte a várost. A pusztulást mérnöki hibák okozták, talán a legsúlyosabbak az Egyesült Államok történetében. A gátaknak egy hármas erősségű áradást is meg kellett volna fékezniük, ehhez képest már az erős kettesnél csődöt mondtak, 57 különböző ponton. Pár évvel később ugyanígy omlott össze az ország gazdasága is. Elvileg védve volt mindentől, az emberi kapzsiság mégis odáig fajult, hogy a piac különféle baromságainak köszönhetően a jelzáloghitelek mögött már nem volt érték. Egy részvény vagy egy befektetési alap annyit ért, amennyit rámondtak. Ha úgy vesszük, New Orleans pár évvel korábban élte át azt, amit később az egész ország. A kormány, sőt a legtöbb amerikai is hasonló közönnyel állt hozzá mindkét esethez. Ezek az események egy olyan országot értek sokként, amely korábban azt hitte, hogy bármire képes.
MN: Segít valamit a Treme New Orleanson?
DS: Nem segít, ez csak egy történet. Néhányan értik, a legtöbben nem. A legtöbb ember csak a szórakozás miatt kapcsolja be a tévéjét. A sorozattal kapcsolatos beszélgetések szinte egyetlen témái a szereplők és a dalok: "tetszett az a szám", "nem szeretem azt a pasast", és így tovább. Ha nem értik, hát nem értik. Szerintem, ha egy intelligens ember elég kíváncsi, akkor ez a sorozat egyfajta utazás. Én, ha külföldre utazom, nem a turistabuszokon töltöm az időmet, ahol mindent elmagyaráznak. Annyi időt szeretek egy adott helyen tölteni, amíg meg nem ismerem a sarki kocsmát és a vendégeit olyanoknak, amilyenek. És tudom, hogy sokan élvezik ezt a fajta utazgatást, habár az emberek többsége nem.
MN: Mit szóltak a helyiek, amikor először forgattak New Orleansban - egy fehér kívülálló, és van képe rólunk mesélni?
DS: Tapasztaltam ilyet is. Akárcsak Baltimore-ban, amikor a Drótot csináltuk. Újságíróként is átéltem ilyet. Rendőrségi tudósító voltam egy városban, ahol a lakosság 65 százaléka fekete. Nem én akartam, én csak a sajtóban szerettem volna elhelyezkedni, de végső soron boldog voltam. Engem érdekel a politika, de amikor leülsz megírni egy figurát, akinek esetleg politikai szerepe is lehet, az elsődleges akkor is, mindig is az írói nézőpont. És élni kell a birtokodban lévő információkkal, tényekkel is. Nem lehet csak azért meggyilkolni embereket, mert egy izgalmas első évadot szeretnél. És New Orleanst sem tehetem kevésbé keserűvé és dühössé annál, mint amilyen.
MN: Látja a változást a mai és a régebbi tévésorozatok között?
DS: Régebben az emberek azért készítettek műsorokat, mert a tévé volt a tömegmédium, ahol a többség véleménye számított - erre és a reklámokra épült az egész struktúra. Nem alakíthatta mindenki kénye-kedve szerint a műsort. Ma, részben a DVD, részben a sorozatok egyéb utóélete miatt már nem úgy gondolkodunk a tévézésről, hogy "hogyan lehetne még több nézője a sorozatomnak". Ez szóba sem kerül. Csak arra gondolunk, hogy miről fogunk mesélni legközelebb. Így tehát a Treme elég öszszetett, és számos szempontból elég valószínűtlen. A televízióban minden más elég kiszámítható. Mi megpróbálunk kiszámítatlanok maradni.
MN: Eddig milyenek a visszajelzések?
DS: Szerintem a megyei rendőrfőnöknek nem tetszett túlzottan az első évad, a helyieknek pedig a második évad lehetett ellenükre. A polgármesternek talán nem tetszenek a földszerzésről szóló szálak, de az így történt. Tehát sikerült az egész városvezetést felbosszantanunk, viszont akiknek számít a véleménye, azoknak tetszett.
Fordította és szerkesztette: Bori Erzsébet
(A Treme első évadjáról szóló kritikánk a 2011. január 6-i számunkban olvasható)
