Magyar Narancs: Fel tudod idézni azt az időt, amikor elmentél Magyarországról? Mit hagytál itt akkor?
Marozsán Erika: Valószínűleg akkor tudnám felidézni jól, ha emigráltam volna, de mindvégig hazajártam, és dolgoztam is néha, igaz, színházban egy idő után már nem játszhattam, mert nehéz volt egyeztetni a külföldi forgatásokkal - de soha nem szakadtam el úgymond itthonról. Tavaly Bozsik Yvette rábeszélt, hogy játsszam el a Cabaret egyik főszerepét a Centrál Színházban, így ismét gyakorolhatom a színházi munkát. Persze sok változást látok a társadalomban és a szakmai életben is, de ezeket a változásokat testközelből én is mind átélem, és nem úgy érzékelem, mint egy külföldön élő színész. Yvette-et amúgy balettintézetes korom óta ismerem, különleges koreográfusnak és színházi rendezőnek tartom. Amikor meghívott a Cabaret-ba, épp eljutottam arra a pontra, hogy elég volt a filmes létezésnek ez a fura, töredezett munkafolyamata, és szerettem volna megint színházban is játszani. Örülök, hogy elvállaltam, mert életem egyik legizgalmasabb próbafolyamatát éltem át.
MN: A darab maga hogyan hatott rád?
ME: Yvette-et érdekelte a darab, szeretett volna musicalt rendezni, és közben kiderült, hogy vannak furcsa áthallások. Elgondolkodtató, hogy 2011-ben az emberek az identitásukat nem tudják olyan szabadon kifejezni, ahogy a húszas években. A másság üldözésére most is látunk példát.
MN: Nem akarok feltétlenül a nagy elődökre hivatkozni, de a szerep megformálásában ki inspirált?
ME: Ha az ember megkap egy szövegkönyvet, vagy elkezd egy jeleneten dolgozni, akkor ezek az előképek vagy elvárások eltűnnek, csak egy jelenet marad, csak egy személy, a partnered. Hirtelen már nem Michael York, hanem Simon Kornél vagy Csányi Sándor áll veled szemben. Áthelyeződik minden a mába. Nem gondoltam egy pillanatig sem Liza Minnellire vagy a filmre a próbák alatt, és nem voltak frusztráló képeim, hogy valamit el kéne érnem, vagy túlszárnyalnom valakit. Még a daloknál sem jutott ez eszembe.
MN: Bátor és formabontó rendezés volt.
ME: Mikor már megvolt a bemutató, akkor kezdtem el megnézni újra a híres nagy dalbetéteit a filmnek, és nagyon sokáig azt gondoltam, hogy persze nincsen olyan jó hangom, mint Liza Minnellinek, meg nincs olyan zseniális fizimiskám, de bizonyos szempontból mi még izgalmasabbakat gondoltunk, mint ők. Hozzám közelebb áll az a megfejtése a Cabaret-nak, ahogy mi csináltuk, de tudom, hogy ez irtó nagyképűnek hangzik.
MN: Volt énekesi karriered is: öt éve készítettél egy lemezt Jónás Tamás szövegeivel és Juhász Gábor zenéjével. Segített ez a tapasztalat valamit?
ME: Érdekes, most, hogy egy táncos előadást próbálok ismét Yvette-tel Bál, avagy a táncos mulatság címmel, sokszor eszembe jut az az időszak, amikor a lemezre készültünk. Van alattad egy zene, és neked arra kell nagyon pontosan és nagyon szűk keretek között valamit kifejezned a hangoddal vagy a testeddel. Nagyon furcsa kordában vagy tartva. Eleinte zavaró, mert színészként hozzá vagyunk szokva, hogy keressük a nagy érzelmeket, próbálunk őszinték és hitelesek lenni, de amíg táncolsz és énekelsz, ez a nagy szabadság be van zárva. Egy ideig szinte kellemetlen, aztán nagyon felszabadító lesz egyszerre, euforikus érzés.
MN: A felújított Bál...-ban elő tudtad hívni a táncos múltadat?
ME: Ez Yvette behálózó képességén múlott. Tavaly odaadott egy DVD-t az eredeti előadással, hogy nézzem meg, és döntsem el, hogy beugranék-e a főszerepbe. Csodálatos táncosnő táncolta ezt a szerepet, Zsarnóczay Gizella, akit imádok. Egy igazi színész-táncos: ő valóban történeteket mesél a színpadon, úgyhogy nagy kihívás volt. Örültem, de meg is ijedtem, mert 19 évesen otthagytam a Balettintézetet, és táncosként azóta sem léptem fel. Most, a Cabaret-ban táncoltam kicsit ugyan, de táncosként nem színészkedek.
MN: Miben voltak mások a számodra a Bál... próbái?
ME: Először is nem kell beszélni a darabban, az érzelmeket a mozdulatokon keresztül ábrázoljuk. Ez az első napokban nagyon furcsa volt, nem tudtam, hogy képes leszek-e így is érvényesen megcsinálni valamit. De Yvette mindig színházat csinál. A mozdulatok, néha csak a zene vagy a csend mindent elmond. Nagyon felfokozott érzelmű előadásokat készít. Meg kellett tanulnom a koreográfiát az elejétől a végéig, aztán - mivel mások az alkati adottságaim - megpróbáltuk rám alakítani a szerepet. A férfi főszerepet Vati Tamás veszi át, akinek nagy rajongója vagyok, mióta csak színpadon látom. Együtt próbáltunk egy új párról szóló történetet létrehozni.
MN: A hazai színházi világ elég feszült korszakában jöttél haza.
ME: Néha lehangoló a helyzet, a színészeknek és a táncosoknak is, de talán minden művésznek újra kell gondolnia a társadalmi szerepét - és tán az értékeit is. Egyetlen esély van a túlélésre: ha elég erős az, amit létrehozunk. Ez azért 22-es csapdája, mert ha nincs elég anyagi vagy szellemi támogatottsága annak a közegnek, amiben mi dolgozunk - vagy a befogadó erőnek -, ha nem érezzük, hogy az emberek akarnak minket, akkor elég nehéz alkotni. Ha nem születik elég erős színvonalú produkció, halálra vagyunk ítélve. Rajtunk múlik, hogy vagyunk-e annyira tehetségesek, hogy visszaszippantsuk a nézők érdeklődését. Nekem nagyon fontos a Cabaret kapcsán, hogy érzem, bekerült a köztudatba, beszélnek róla az emberek, sorban állnak a jegyekért. Nekünk kell visszafordítanunk a helyzetet, és erősebbnek lenni, mint a valóságshow-k, bár a médiával nehéz felvenni a versenyt, tudom.
MN: A főváros társadalmi életében is benne voltál régebben. Kinn is ilyen életet éltél?
ME: Amíg nem született meg a kislányom, nagyobb társasági életet éltem, a kollégáimmal is eljártunk színházba, bulizni, itthon és külföldön is. Berlinben csakúgy, mint Budapesten nagyon sok jó előadás van - New Yorkban viszont meglepően kevés jó színházat láttam, de ott meg kitűnő koncertek vannak, és a múzeumok, egyáltalán, a vizuális kultúra nagyon virágzó. Viszont olyan sok jó és tehetséges prózai színházi előadást és színészt, mint Budapesten, én még sehol a világon nem láttam.
MN: Hogyan töltekezel egy-egy újabb feladat előtt, ha van időd egyáltalán?
ME: Rengeteg filmet nézek, a nagy klasszikusok inspirációt jelentenek: Kuroszava, Bergman, Kubrick. Nagyon szeretem a fotográfiákat, a festményeket. Néha zenét hallgatok. A színpadon is könynyebb zenére egy-egy érzelmi állapotba eljutni. Forgatás alatt, hogy ki tudjam kapcsolni azt a sok embert, aki a kamera mögött áll, a fejemben szól egy zene, így szinte mindentől el tudok vonatkoztatni, mintha burokban lennék.
MN: A most bemutatott Kaland forgatásán ez különösen jól jöhetett: úgy tudom, elég zaklatott menet volt.
ME: Három héten át forgattuk éjszakánként - a rendező, Sipos József saját maga finanszírozta. Szinte kómában voltunk a sok éjszakázástól, én meg nappal nem nagyon aludtam, így szinte narkózisban telt a forgatás. Márai érzelmileg bonyolult dialógusai persze nem ezért okoztak sok meglepetést. Nehéz volt kibontani a szálakat, olyan vékony mezsgyén mozog a történet a túl érzelgős jelenetek és a rafinált, szinte cinikus fordulatok között. Nem volt könnyű feladat egyensúlyt tartani. A karakterekben is mindig valami titkos jellemábrázolást rejteget a mester... szóval jó kis kaland volt nekünk is a forgatás. Nagyon izgatott vagyok, hogy milyen lett.
MN: Ha műsoron lesz ez a két darab, akkor ismét erősebb szálak húzódnak majd közted és Magyarország között. Hogy látod ennek fényében a jövőt?
ME: Egyelőre nem tudok semmit. Carpe diem!
Sisso
Kaland
Máraira alighanem nagyszerű esszéi és erőteljes, makulátlan morális érzékről tanúskodó naplói okán fog emlékezni az utókor. Kulturált, szépen felépített művekből álló prózai munkássága, bár nem jelentéktelen, már nélkülözi azt a szenvedélyt, amellyel naplóit fogalmazta. Olyan klasszikusa a magyar irodalomnak, akinek műveiből ízléses, nézhető - ám kevés kihívással kecsegtető filmet lehet készíteni.
Sipos József immár harmadszor szalad neki az életmű valamelyik ismert darabjának. A gyertyák csonkig égnek című kisregényt még producerként jegyezte (a Magyar Színház-béli előadás tévéjátékosított verzióját a művet színpadra állító Iglódi István vitte filmre), az Eszter hagyatéka esetében Sipos már maga állt a kamera mögé is. Trilógiává mindezt a jól ismert színmű, a Kaland megfilmesítésével bővítette a jeles író mozgóképes népszerűsítése iránt elkötelezett rendező.
A lényeg ugyanis alighanem ez, a népszerűsítés, hiszen más indokot nehezen lehetne felhozni az erősen melodrámai hangulatú, mai fülnek kissé fellengzősen csengő párbeszédekből építkező, finom és nemes portól - de azért mégis csak: portól - lepett darab filmre vitele mellett. Szó se róla: meg kell mutatni azt a tartást, azt a stílust, azt a komolyságot, felelősséget, ahogyan a magyar polgárság saját helyzetét megélte - amíg még volt egyáltalán polgárság ebben az országban, vagyis a harmincas években. Abban van valami tiszteletre méltó, sőt, talán csodálható is (s tegyük most félre a nem kevésbé indokolt, maró kritikát, amit ugyanezen polgársággal szemben ugyancsak joggal fogalmaztak meg nem csak a kortársak, de elsősorban maga Márai). A mestere és atyai jóbarátja feleségét elszerető fiatal orvosnak nem csak svádája és sármja, de valódi gerincessége és becsülete; a nála jóval idősebb férfiért magát fel hiába áldozó, mert a hivatás és a karrierépítés közben mindig háttérbe szorított professzorné szomorú hervadása és elszánt lázadása, amikor már minden késő; a pályája zenitjén mindent elvesztő professzor tisztessége és keménysége, kíméletlenségének következetes ethosza: mindez szép, megindító - és éppen olyan távol van a nézőtől, mint a végképp elmúlt kor, amiből nem sikerül kilépnie, s bármi érvényes állítást tennie a film készítésének jelenidejéről.
Nagy gondossággal és odafigyeléssel filmre írt történetet látunk. Az eredeti mű terét fellazítja, a szöveg pátoszát szerencsésen tompítja, a cselekményt a dialógusok rovására átalakítja, viszont mozgalmasabbá, a képi megformálásra alkamasabbá teszi forgatókönyv. A tárgyi világ aggályosan hiteles, a világítás-fényképezés kulturált dekorativitása kellemes közeget teremt a színészeknek, akiket a rendező az esetek többségében sikerrel próbált meg lebeszélni bevált manírjaikról. A hetvenes években számos ehhez hasonló tévéjáték készült.
TPP
Forgalmazza a PCN Filmprodukciós Kft.
