"Nagyon nehéz volt elhatározni, és most még nehezebb 'pontosan és röviden' leírni az okokat, amelyek arra késztetnek, hogy ne térjek vissza többé Magyarországra" - írta Herskó János közismert búcsúlevelében, 1970-ben. Mindez nem sokkal a levert prágai tavasz, a végzetes marseille-i futballkatasztrófa ("jönnek a csehszlovákok!") és a központilag kikényszerített lengyelországi zsidó emigráció után történt. Amúgy a magyar film dicsőséges 60-as éveinek alkonyán, egy szabadnak megélt filmévtized végefőcíme alatt. Herskó János filmrendező, stúdióvezető, főiskolai tanár, MAFSZ-elnök és ki tudja még mi minden egy személyben, a központi kontroll alatt működő magyar filmgyártás egyik kijárója, a szakma és a hatalom közötti kapcsolattartás prominense, röviden a magyar film tótumfaktuma családjával és egy autónyi személyes holmival 1970 nyarán Svédországba távozott. Ezer szállal kötődött a kollégáihoz, a tanítványaihoz, a magyar kultúrához és közélethez. Volt lakása, autója, egzisztenciája, befolyása, hatalma, de ezektől függetlenül, vagy talán épp ezek miatt, disszidált.
Filmiskolákban a forgatókönyvírás egyik legfontosabb pillérének a váratlan fordulatot tartják, amikor a főhős kényszerből vagy saját elhatározásból olyat lép, amire a környezete nem számított, de ami nem idegen a világlátásától, az életfelfogásától. Amikor a főhős kockáztat, azaz fölvállalja a sorsát. Adott esetben a hontalanságot. A váratlan döntést feltételezéseink szerint hosszan tartó lelki válság előzhette meg, ahogy írja: "Egyszer dönteni kell: mi az, amit tud vállalni az ember, és mi az, amit nem. Mert különben csak növekszik benne az undor. Az undor önmaga és környezete iránt. És ez kicsinyes 'ellendrukkerré' változtatja. Így pedig tovább csinálni nem szabad."
*
Szám szerint kevés, de annál nagyobb hatású filmet rendezett. Filmjei a régi veretes, profeszszionális munkáktól az egyre személyesebb hangvételű, mai szóval szerzői film felé vették az irányt. A város alatt (1953) és a Vasvirág (1958) című munkáit nézve kénytelenek vagyunk rácsodálkozni, milyen komoly filmgyártás volt Magyarországon egykoron, s hogy ő milyen komfortosan mozgott ebben a közegben. ' volt az egyik legutolsó filmrendező, aki még tudta, hogyan is kell filmet rendezni, a szó legnemesebb, szakemberi értelmében. Színészeket vezetni, helyzetkomikumokat, konfliktusokat felépíteni, pergő, guruló dialógokat írni-íratni. A Két emelet boldogság (1960) egyszerre gunyoros és könnyed vígjáték, tele humorral, lendülettel, felismerhető rendezői kézjeggyel.
Korábbi filmjeivel egybevetve a Párbeszéd (1964) - talán legféltettebb és legszemélyesebb munkája - jelentős elmozdulást mutat a klaszszikusabb "papa mozijához" képest, mind stilárisan, mint tartalmilag, és a sor a Szevasz Verán, az N. N. A halál angyalán (1970) át egészen a Közgáz Vizuális Brigáddal közösen forgatott A kenyereslány balladájáig (1996) folytatható. A Párbeszéd az 1956-os nemzeti trauma megélésének egyik legszebb, legőszintébb filmes megvalósítása, megtekintése csak érett, nagykorú, a nemzeti múlt megismerése iránt valóban elkötelezett állampolgároknak ajánlott - kalandoroknak, díszforradalmároknak inkább a kollektív amnézia javasolt.
Herskó János pozíciójánál fogva tudhatott egyet s mást a hatalom működéséről, az emberi természetről, de sohasem kívánta újrafogalmazni a múltját. Kényelmetlenül őszintén viszonyult egykori önmagához, és a korszakokhoz, melyeket megélt. Az N. N. például a jövendő életrajzíróknak csodálatos alapanyag arról, hogyan éltek az emberek a kádárizmus közepén, és miért kellett elmenni ebből a csodálatos langymelegből.
*
"Úgy érzem, valami kis szerepem van a tehetséges fiatal rendezők előretörésében. A módszer, amit megpróbáltam meghonosítani, a valóság sokoldalú analízisén alapszik." Talán filmjeinél is jelentősebb az oktatói munkássága. Filmes generációkat indított el - a 2000-es évek környékén a filmes kulcspozíciókban mindenhol egykori tanítványaival találkozhattunk idehaza -, ezért robbanhatott bombaként az emigrálása, a "becsapott" tanítványok sírása, toporzékolása - ma már - érthető. Igazán nem is bocsátottak meg neki soha. Különösen fájdalmasan élte meg, hogy egyik világhírűvé vált pótfia-barátja megtagadta.
Bárkit kérdeztek is, senki nem tudta megmagyarázni, miből is állt a Herskó-módszer. A jó feladat kitalálásából? Az értő és empatikus, de egyenes és kemény kritikából? A tanítványok pszichológiai feltérképezéséből? A személyre szabott tanmenetből? Netán abból, hogy már diplomás hallgatókat vett fel rendező szakra? Hogy kiküldte a fiatalokat az utcára, művészkedés helyett figyeljenek jobban a külvilágra? Hogy megtanította őket viccet hallgatni, netán tovább mesélni? Egész lénye és működése azt sugallta, hogy a filmesnek dolga van a világban, kötelessége elmondani, amit lát, hogy a filmes az értelmiségi lét egy lehetséges és fontos megjelenési formája. Talán csak annyit tett, hogy megmutatta, lehet felelősségteljesen is élni és dolgozni, az árulások, hazugságok, harcok, győzelmek és vereségek közepette is.
*
Hosszan készült a végső távozásra. Nem akart lezáratlan ügyeket hagyni maga után, utolsó munkái belső kényszerből fakadó bűnbocsánatkérések. A kenyereslányban Nusihoz, az egyszerű kenyereslányhoz, aki megmentette az életét a második világháborúban, majd a családtagnak fogadott egykori háztartási alkalmazotthoz, Jojókához, akit orvul itt hagytak 1970-ben, végül a nemrég elhunyt feleségéhez, Annához, aki végig kitartott mellette a nehéz időkben.
Úgy tervezte 1970-ben, hogy soha többé nem jön vissza Magyarországra. Nem így történt. Vissza-visszajárt, amikor már megint lehetett, s amíg hívták, tanított is, ismét sikeresen, majd egyszer csak nem hívták már. A sors és a saját döntése úgy hozta, hogy itthon halt meg.
