Amikor kezdünk, épp a szél hordja szét a kerekesszékes Ben többszörösen hosszabbított határidõk után végre elkészült szakdolgozatának lapjait. E lapok hozzák össze szerelmi háromszögünk szereplõit, Christiant, aki fél évig civil segítõje lesz a fiúnak, és Annikát, a csellistát, akit idõtlen idõk óta távcsövön figyel Ben egy duisburgi toronyház tizennegyedik emeleti balkonjáról. Tipikus fiatalok, akiknek nem jó semmi sem, hisz' a vágyaik úgysem teljesülhetnek soha. Annika nem játszhat soha szólót a lámpaláza miatt, Christian nem lehet orvos, mert hánynia kell a vértõl, Bennek meg úgyis minden mindegy, hisz' egy kerekesszékesnek még a szerelem se jár. Minek bármit is tenni, gondolják, úgyis jön a globális felmelegedés, Európát elönti a víz, és delfinek ugrálnak majd az orrunk elõtt. De álmaikban ekkor jön egy hajó, s õk felszállnak - és sosem jönnek vissza. Közben persze történik ez-az, sok szép, igaz, megrázó vagy éppen kifordított humorától hiteles jelenet, melyek minden ritmusprobléma ellenére odaszögeznek a vászon elé - majdnem a legvégéig. Ám ott megbicsaklik a szimpatikus történet, és oly vad giccsbe csap, hogy nem hiszünk a szemünknek. Van a fináléban minden: öngyilkossági kísérlet, amiért mindhárman a jég foglyai lesznek, animáció (Ben kedvenc rajzfilmjének teátrális kifordítása), és némi kopogtatás a menny kapuján, ahol a strázsa a fiút nem, de õmiatta elhalt barátnõjét szó nélkül engedi át. Ja, és Bennek még odasúgják, hogy az élet szép, és neki még sok dolga van lenn a földön. Ez alighanem igaz lehet: az élet szép, és sok a dolog benne.
***
