Kántor István 1976-ban a Fiatal Művészek Klubjában megismerkedett David Zack kapcsolatművésszel, s a találkozást követően hamarosan elhagyta Magyarországot. Párizson át Kanadába emigrált, ahol Zack sugallatára belekezdett a Monty Cantsin open pop star projektbe, s a Neoista Kulturális Összeesküvés elindítójaként a lázadó felforgatást választotta életcélnak. Neve a múzeumokban illegálisan végrehajtott vérfestményakciói miatt nemcsak a művészeti intézmények, hanem bizonyos országok feketelistájára is rákerült. Az utóbbi három évtizedben nemzetközi performansz- és videoesemények résztvevőjeként dolgozik. 2004-ben munkásságáért államikitüntetéstkapott a kanadai főkormányzótól.A neoizmus prófétájával Esztelen! Meztelen! című székesfehérvári kiállításának megnyitója előtt beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Szakmai életrajzod szerint munkásságod nemritkán saját testi épségedet is kockára tevő kísérletek sorozata. Mégis váratlanul ért, hogy 1997-ben, amikor a Neoist?! antiesemény-sorozat szervezőjeként Magyarország több városában is felléptél, a budapesti Black-Black galériában tartott kiállításmegnyitódon letartóztattak.
Kántor István: Kijött a rendőrség, a tűzoltóság, a mentők, mialatt én a kiállításmegnyitó aktusaként a galéria pincehelyiségében ültem egy zsúrasztalokból összerakott hosszú asztalnál, amin az apám halála után az íróasztalából, az íróasztala környékéről, a lakásából összeszedett holmik foglaltak helyet. Leszórtam pár kiló gombát a földre, és középre betettem egy széket, azon ültem egy aranyzsineget rázva, mint egy buddhista szerzetes, a fejemen egy drót ruhafogasból kreált antennával, a neoista telepatikus közvetítés eszközével, és azt ismételgettem, hogy Monty Cantsin vagyok, és azért jöttem, hogy elindítsam a forradalmat. A kiállításra lemerészkedő helybeliek megláttak a performansz kellékei közt néhány vérrel telt fiolát, és kihívták a rendőrséget. Azt hitték, hogy sátánista rituálé folyik. Egyszer csak megjelent egy rendőr mellettem, azt firtatva, hogy kicsoda, micsoda vagyok, de én tovább mantráztam, hogy a neoizmus prófétájaként jöttem. Azt hitték, szórakozom velük, mikor kérték az irataimat, és azt válaszoltam, hogy nekem arra nincs szükségem, tehát nincsenek irataim. A kiállítás-megnyitó részeként az utcán az Opál Színház tagjai egy "Bazd meg a pénzed - a lelked akarom" felirat előtt lefelé fordított tenyérrel, csókra nyújtott kézzel, térdepelve "koldultak". Egy idő múlva lejött a pincébe egy barátom, hogy menjek fel, mert ilyet még nem láttam. Fenn az utca zsúfolva volt emberekkel, rohamrendőrökkel, tűzoltókkal, mentőkkel. Ahogy kiléptem, rögtön "felismertek", és néma csönd lett! Oké, kezdtem, elmondom nektek, miért vagyok itt... - és ebben a pillanatban a rendőrök földre terítettek, majd ütlegelve begyömöszöltek a kocsiba, és "büdös zsidó", "kommunista buzi" meg egyéb szitkok közepette bevittek a kerületi kapitányságra. Nyilvánosság előtti engedély nélküli beszédmondás szándékának ürügyén tartóztattak le. Bár a barátaim és a kanadai követség tiltakozására éjjel kiengedtek, két nap múlva az ügyvédemnek a IX. kerületi kapitányságon mindent letagadtak, ráadásul a tévések által készített dokumentumfilm is eltűnt. Azért nekem van néhány fotóm, fenn vannak az interneten. A mostani kiállításomon lesz egy, az ehhez hasonló eseteket dokumentáló videoanyag.
MN: A New York-i MOMA-beli performanszod is nagy port kavart 1988-ban.
KI: Ott nem vertek meg, hozzám se nyúltak, féltek, hogy valami AIDS-szel kapcsolatos dologról van szó. Véresek voltak a kezeim. Az ilyen performanszok során két neves kép között hozok létre egy vérfestményt, egy vérrel festett x-et. A célom az, hogy elindítsak egy, a jelenlegi kommunikációs szisztémát megkérdőjelező folyamatot, valamint hogy nyilvánosságot teremtsek egy-egy aktuális üzenetnek. A MOMA-ban Picasso két leghíresebb képe közé fröccsentettem fel hat kémcsőnyi vért. Véletlenül ráment a Nő tükörrel című képre is valamennyi, ezért 10 millió dollárnyi károkozás bűncselekményével vádoltak, öt év börtönbüntetés járt volna érte első fokon. Kiváló női ügyvédem volt, aki mikor kiengedtek a New York-i Central Bookingból, már várt rám, és felajánlotta, hogy ingyen elvállalja a védelmem, mivel akkora volt a felhajtás az újságok címoldalán. Politikai alapon meg tudtuk védeni a performanszot, mivel a célom nem képrongálás volt, hanem figyelemfelhívás egy zendüléssel végződő demonstrációra, ahol a hajléktalanok közparkból való kilakoltatása ellen tüntetőket, köztük a tüntetést szervező művészbarátaimat a rendőrök brutálisan szétverték. A két Picasso közti vérfreccsentés során fölolvastam az erről szóló manifesztumot. Végül a performanszt nem kizárólag mint vandalizmust, hanem mint a szólásszabadság aktusát bírálták el, ami egy nem is túl nagy pénzbírságot vont maga után.
MN: Hogy kerültél ilyen kreatív viszonyba a vérrel?
KI: Még gyerekkoromban, Ady Endre verseivel jött az első impulzus, de az ifjúkorom magyarországi történelmének közelmúltja sem volt véres események híján. Az orvosi egyetemen eltöltött évek is hozzájárultak a "vonzalomhoz", mint ahogy később a bécsi akcionizmus, Schwarzkogler, Hermann Nitsch munkái is nagy hatással voltak rám.
MN: A hazai avantgárd művészek közül kikkel kerültél kapcsolatba?
KI: Szentjóby Tamás volt nagy hatással rám, bár személyesen akkor még nem voltam vele kapcsolatban. Távolból csodáltam. Én inkább a zenei közegben mozogtam, ő az akkori avantgárd szubkultúra berkeiben számított prófétának. Valójában Genfben találkoztunk először, amikor ő már Svájcban élt. Mikor útban Párizs felé én is megálltam ott, összetalálkoztunk. Tamás mutatott egy olcsó gitárt egy használthangszer-boltban, amit végül nem vettem meg, de kibontakozott köztünk egy barátság, ami aztán sajnos véget is ért egy róla készült írásom okozta előre nem látott fejlemény kapcsán.
MN: A székesfehérvári kiállításod megnyitójáig beköltöztél a Fehérvári Babaházba.
KI: A babaház a főhadiszállásom az európai turném idején, először is, mert az épület padlásán őrzik a kiállításom anyagát, amit le kell hoznom, miközben ki kell költöztetni a meglévő kiállításokat, kicsit át kell alakítani a helyiségeket, festeni kell a falakat. Kísérlet lesz a kiállítás létrehozása is. A Szent István Király Múzeum őrzi a magyarországi performanszaim és kiállításaim anyagát, azokat a munkáimat, amiket idehaza készítettem, mielőtt elhagytam az országot, és azokat, amiket azután, a hazajárásaim során hoztam létre. Egy ideig a Váci Múzeum tárolta a dolgaimat, de miután nekik fel kellett adniuk a raktárukat, nekem is ki kellett költöznöm. A székesfehérvári múzeum egy nem "hivatalos", inkább baráti megállapodással átvette az anyagot, ami továbbra is az én tulajdonom maradt. Izinger Kati kurátori munkája kezdete óta, jó néhány éve biztat a kiállításra - most végre minden összejött a megvalósításhoz. Nem egy hagyományos értelemben vett retrospektív kiállítás a cél. Úgy akarom újjáalakítani a régi anyagot, hogy közben a raktározást is valahogy megjelenítsem. Lehet, hogy olyan lesz a kiállítás, mint egy zsúfolt raktár. Jó alkalom lesz leltárkészítésre is, mert egy mindenre kiterjedő katalógussal senki nem rendelkezik. És hoztam új anyagot is.
MN: Most a kanadai Művészeti Tanács támogatásával érkeztél a kiállításra és az azt követő európai turnéra.
KI: Két hónapot töltök Európában, a székesfehérvári kiállításmegnyitó után megyek Lengyelországba, Hollandiába, Németországba, talán még Erdélybe is, de Magyarország több városában is tartok koncerteket, performanszokat. Október 14-én a pécsi Tititában lépek fel. Lódzban az egyik vezető lengyelországi avantgárd galériába, a Manhattanbe kaptam meghívást. Májusban különböző performansz-fesztiválokon turnéztam Wroclawban, Pietrkowban, Krakkóban és Poznanban. Lódzban egy videoinstallációt készítek, utána megyek Poznanba egy egynapos zajzenei fesztiválra, aztán jön megint Wroclaw, ahol a májusi fesztiválon felvett anyag DVD-jének lesz a bemutatója. Hollandiában a Wormban egy workshopom és egy zenei-video performanszbemutatóm is lesz. A Worm egy művészek által működtetett nonprofit központ Rotterdamban, ahol ilyesfajta ellenszellemek kapnak lehetőséget, mint én.
MN: Ezek az ellenszellemek a neoizmus művészeti mozgalmának aktivistái?
KI: Mi, a neoizmus jegyében működő kollaboránsok, összeesküvők nem szeretjük a neoizmust pusztán művészeti mozgalomként meghatározni. Inkább egy közös játék ez, ahol nem csak művészeti fogalmakkal írható le a tevékenységünk. A neoizmus fogalmi rendszerét politikai, pszichológiai, tudományos és technológiai fogalmak újrahasznosításával bővítjük folyamatosan, ami által nem meghatározni, sokkal inkább meghatározhatatlanná tenni szándékozzuk a tevékenységünket.
MN: Ez az összefüggéseket kutató, folyamatosan bővíthető tudásra törekvő magatartás az internetkorszakban már magától értetődő. A neoizmus fogalmát viszont még az internetkorszak előtt konstruáltad, igaz, rögtön be is dobtad a nagy közösbe.
KI: Kiültem egy neoizmus feliratú táblával Portlandben egy kávéházba, és az arra jövőkkel közösen megpróbáltuk kitalálni, mi is az, amit kitaláltam. Nekem fogalmam se volt a neoizmusról, és még a mai napig sincs. A neoizmus csak egy név. "Csinálj mindent a neoizmus nevében" - ez az egyetlen követelmény. De az idáig vezető útnak mindenképp a David Zack kanadai művésszel való 1976-os FMK-beli találkozás szabott irányt. Akkorra az életemben fontos zenei, művészeti, baráti tevékenységeket érintő, rendszeressé váló rendőri zaklatások miatt az orvosi egyetemet is otthagytam, hogy elejét vegyem a zsarolásnak. Gyakorlatilag hajléktalanná váltam, csöveztem, kocsmáztam, kallódtam, züllöttem - ami belefért. Minden adott volt, hogy véget vessek az életemnek - vagy hogy újraszülessek, valami teljesen új dologba fogjak. Ehhez adta meg az említett FMK-beli találkozás a lökést. Mint a Drazsé Expressz botrányzenekar egyik alapító tagja "balhés gyereknek" számítottam, de ahogy kitettem a lábam az országból, kiderült, hogy amit a vasfüggönyön innen balhénak hívtak, az a vasfüggönyön túl performansz, happening, akcióművészet is tud lenni. Elhagytam az országot, sőt akkor még úgy gondoltam, a nyelvet is, bár az emigráció első állomásán, Párizsban magyarul énekelve kerestem a kenyerem az utcán egy tizenkét húros gitár, egy szájherfli meg egy lábdob kíséretében.
MN: Az életrajzodban az áll, hogy David Zack Monty Cantsin, a nyitott, azaz mindenki által felvehető identitású popsztár ötletének megtestesítésére téged talált a legmegfelelőbbnek, s hogy miután 1976-ban elhagytad Magyarországot, Kanadába érve fel is vetted a nevet, és útjára indítottad a máig tartó projektet.
KI: Igen, 1978-ban, mikor ugyancsak a kanadai Művészeti Tanács ösztöndíjával Portlandbe érkeztem, indult el a neoizmus története. De mindazokkal, akik a neoizmus jegyében és elterjesztésén dolgozunk, fontosnak tartjuk eloszlatni azt a hiedelmet, hogy ez egy újabb izmus az izmusok történetében. A neoizmus nyelvezete sem olyan, mint más, a térről, az időről és a színekről beszélő művészeti mozgalomé. Az összeesküvést éppúgy behozzuk ebbe a nyelvbe, mint más militarista, politikai, tudományos, vallási kifejezést, mint ahogy behozzuk a divat használatát, a technológiára való hivatkozást, olyan dolgokat, amik a szociális élet, a közösségi tudat, az élet más területéről jönnek. A plunder, a kalózkodás, tolvajkodás is egyik módszere a neoizmus teoretikus megalapozásának. Földolgozunk már létező elméleteket, eszméket, fölhasználunk filozófiai teóriákat. A létező és valaha létezett társadalmi mozgalmakból, ezek jelvényeiből, jelszavaiból is építkezünk, jelrendszerünk beemeli a vörös csillagot, a keresztet és számos létező szimbólumot, amik új környezetükben új jelentésre tesznek szert. A neoizmus aranyzászlaján egy lángoló vasaló repül.
A kiállítás helyszínei: Új Magyar Képtár, Székesfehérvár, Megyeház u. 17.; Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár, Országzászló tér 3.
