Magyar Narancs: Számomra az ideológiakritika és egyfajta abszurdba hajló dadaista irónia keveréke ez a kiállítás. Te hogyan határoznád meg azt, amit csinálsz?
Szolnoki József: A kiállításnak eleve az a címe, hogy Homeopatikus valóság. A homeopátiát folyamatos vita veszi körül, hogy hat-e, vagy nem hat, ha igen, hogyan és miért hat, hogy hinni kell benne s a többi. A kiállításon egy-két műtárgytól eltekintve minden dokumentum, amit én gyűjtök évek óta. Van ennek az egésznek egy "takaró" emléke, ami az éber álom állapotából mozdult ki. Ugyanazon a hétvégén tettem le a kisdoboseskümet és lettem elsőáldozó. Akkor ezzel nem foglalkoztam, csak harminc évvel később, amikor Pécsen sétáltam, és egy óvodának a homlokzatán megláttam egy olyan táblát, ami át volt ragasztva. A Kádár-címerre úgy lett ráragasztva a régi/új címer, hogy a korona tetején a kereszt benne volt a vörös csillagban. Úgy neveztem ezt, hogy katolikommunista. Az alsó címer koszorúja kicsit át volt festve, de már pattogott le róla a festék, a ráragasztott új viszont olyan silány minőségű volt, hogy elkezdett kopni. És a kettőnek ez az összekopása előhozta bennem ezt a gyerekkori emléket.
MN: Szóval az egymással összeegyeztethetetlen ideológiák képtelen együttlétét érezted ki belőle?
SZJ: Az átmenetet. Minden ideológiai rendszer létrehozza a maga emlékezeti helyeit: emlékműveket, elnevezéseket. Viszont a rendszerek közötti átmeneti állapot nem intézményesül, ráadásul általában rövid ideig tart, így nem is hoz létre emlékezeti helyeket. Illetve akaratlanul mégiscsak létrehoz ilyeneket, amelyekben maga az átmenetiség őrződik meg. Elkezdtem nézni, hogy mennyire lehet ujjlenyomata a rendszerváltásnak egy ilyen címer. Innen jutottam el Adyhoz: az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című írásában van ez a kompországos idézete, hogy "legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza". És akkor megnéztem, hogy is volt ez, hogy Keletről jön, államot alapít, de a németek közben már húzkodják a csavarokat, jön a török idő, a Habsburgok, később a szovjetek, most meg benne vagyunk az EU-ban. És megnéztem, hogy ezekhez az irányváltásokhoz milyen emlékezeti helyeket tudnék kapcsolni. A turáni átok volt az első, amit a honfoglalók sámánjai mondtak ki a hitüket elhagyókra.
MN: Milyen nyoma vagy forrása van a turáni átoknak? Én erről semmit sem tudok.
SZJ: A kulturális emlékezetben őrződött meg, hallja az ember, benne van a közbeszédben. Ha elkezdesz foglalkozni egy témával, az egyik információ a másiknak adja a kilincset, hogy így mondjam. De a gondolkozási struktúránk is olyan, hogy nem tudunk önmagunktól elvonatkoztatni: ami benne van az agyunkban mint gondolati rendszer, azon keresztül fogjuk fel a dolgokat.
MN: Ne menjünk most végig a történelmen, maradjunk az utolsó lépcsőnél, az EU-ba való belépésnél, ami mint átmenet lényegében ma is tart! Hogyan lehet ezt látványként megragadni?
SZJ: Szerepel a kiállításon egy Déry Tibor-cikk, amelyben úgy fogalmazza meg Budapest hangulatát, hogy egy furcsa amalgám: keleti nemtörődömség egy csipetnyi poétikus kosszal és nyugati nyugtalanság. A Déry-hagyatékkal foglalkozók szerint a cikk valószínűleg nem jelent meg Magyarországon, csak németül, a Merian című utazási magazin 1968. októberi számában, amely Budapesttel foglalkozik, és amelyben van egy fénykép a Műcsarnok homlokzatán látható régi címerrel. Amikor elkezdtük tervezni ezt a kiállítást, Józsi (Készman József kurátor - K. T.) mondta, hogy a címer a Műcsarnok pincéjében van. A címben szereplő homeopátiát úgy is meg lehet közelíteni, hogy úgy próbáltam prezentálni ezt az átmenetiséget, hogy a legkisebb dózisban jöhessen ki valami olyan, ami nagyon erősen hat.
MN: Tehát azt a pontot kerested, ahol egy-egy váltás éppen csak az első, legfinomabb rezdülésében van jelen?
SZJ: Áttétel nélkül. Az az érdekes, hogy több ezer intézmény volt érintve: 1990-ben a parlament hoz egy döntést, igazából nincs pénzügyi alapja, viszont az intézményeknek kiadják, hogy le kell cserélni a táblákat. Elindul ez a fusituning, az óvodában a rokkantnyugdíjas udvaros azt mondja, fessük át, az önkormányzattól elküldik a matricát, és ráragasztják. És ez így van húsz évig a létező és a felfogott között, amíg meg nem pillantom, mint az a bizonyos Schrödinger macskája.
MN: Ez a kiállítás arról szól, ami jelenleg foglalkoztat, vagy inkább visszatekintő jellegű?
SZJ: Ez nem retrospektív kiállítás, ebben a formában most látható először. Vannak bizonyos elemek, amelyek már nyilvánosak, például a táblákról készült dokumentumfilm, a Címerváltás, de most itt vannak maguk a táblák is. Engem mindig is a kulturális emlékezetben meglévő búvópatakok érdekeltek - például a Turul-Cola, amelynek igazából semmi visszhangja nem volt. 2009-ben viszont megjelent a Turulpörkölt című könyv, amely Lengyelországban iszonyatos siker volt, ott azt írja az író, Krzysztof Varga a Kádár-paprikás című első fejezetben, hogy amikor a kezébe került a Turul-Cola képeslap, akkor döntötte el, hogy megírja ezt a könyvet. Ez is a kulturális emlékezetről szól, akárcsak a Krumplibogár-szobor (ez egy Szolnoki József és Búzás Mihály 1997-es dokumentumfilmjéhez - Leptinotarsa, avagy privát nyomozati anyag a krumplibogár titokzatos feltűnéséről Magyarországon - kapcsolódva felállított köztéri szobor Hédervár községben - K. T.). Nagyon erősen befolyásolja ezt az egész dolgot, hogy hat éve nem élek itthon.
MN: Mi ez a Turul-Cola?
SZJ: Mielőtt elmentem Németországba, 2004-ben, amikor már javában forrt az ezonacionalizmus, Igor Buharovval, vagyis Szilágyi Kornéllal és Csáki Lacival azt mondtuk, hogy csináljunk valamit, amiben ez a kettősség, hogy úgy mondjam, a nulla tükrözése van benne. Lett belőle három képeslap, ezek szétszóródtak, aztán lett belőle egy lengyel könyv, ami rólunk szól.
MN: Ezt azért nem nevezném a szó hagyományos értelmében dokumentációnak.
SZJ: Azt mondtad, hogy van egy ilyen dadaista hangulata az egésznek, amiben igazad is van, ezért nem a Nemzeti Múzeumban látható ez a kiállítás. De például ez a terem a címertáblákkal le lesz fényképezve, és húsz év múlva ez lesz erről az egyetlen forrás.
MN: Gondolom, magukat a táblákat sem fogod kidobni.
SZJ: Nem, de az az érdekes, hogy több ezer ilyen tábla volt, ezek többsége eltűnt, de itt sorozatban látod őket, tehát egy jelenséget érzékelsz. És az egész kiállítás is egyfajta tipológia, amely az átmenetiségek hasonlóságait mutatja fel - egyben. Különben azt gondolnád, hogy mi köze van a turáni átoknak a 150 éves sörkoccintási tilalomhoz - semmi. Ha viszont azt látod, hogy mind a kettőt össze tudod kötni egy kelet-nyugati vagy nyugat-keleti irányú kompország-irányváltáshoz, mindjárt más. Persze ettől még nem biztos, hogy ez tudományos diskurzus tárgya lehet.
MN: Végül is ezek a kulturális átmenetek folyamatosak, hiszen amikor a kompország a nyugati parthoz közelít, a közgondolkozásban megmaradnak a másik irányba húzó nosztalgiák, berzenkedések.
SZJ: Ady ugye azt mondja, hogy "Kelet és Nyugat között, de szívesebben vissza". Hat éve nem élek ebben az országban, de mégsem enged el, egy nemzeti csapda lakója vagyok. Nekem ez az első munkám, amelyben vállaltan azt mondom, hogy ez az én saját privát életemhez kapcsolódik. Nem pusztán feldolgozok egy érdekes témát, hanem ezzel - minthogy, ugye, egyszerre voltam kisdobos és elsőáldozó - saját magamat is próbálom megérteni.
MN: Ez a tény valamiféle elégedetlenséget ébreszt benned?
SZJ: Azt gondolom, hogy ez a két dolog kioltotta egymást. Van ez az értelmiségi cinizmus, amibe én is belecsúsztam, azt mondtam, hogy nekem jöhettek, amivel akartok, egyszerre esküdtem két ellenkező irányba, hiszen az a rendszer nem igazán a katolikus hit morális alapjaira épült. Az a furcsa, hogy 2005-ben templomi esküvőm volt, aranygyűrű meg minden, és nem tudtam kimondani az igent, mert elbőgtem magam. Hangosan zokogtam. Este meg az volt, hogy mozgalmi dalokat énekelgettünk. Próbáltam felépíteni ezt a cinizmust, ez meg olyan volt, mint amikor kinyitod az ablakot, és a huzat kiviszi. Semmi nem maradt belőle. És akkor arra gondoltam, hogy szemben azzal, amit addig hittem lázadóként, hogy egyik sem, az nem igaz, hanem éppen, hogy mindkettő.
MN: Én a Krumplibogár-filmről azt gondoltam, hogy a kulturális emlékezet valamit túlhangsúlyoz, és ennek a groteszk voltára mutatsz rá, hogy az egykori kártevő ma már szinte büszkeségévé válik a falunak, ahol először fedezték fel.
SZJ: A kiállítás előkészítésekor jött elő a kifejezés, hogy ezek mitomotorikusan manipulált mémbonszaiok. A mitomotorikus elem az, amitől a történet képes a túlélésre, ami miatt elmeséli az egyik ember a másiknak. Tehát van egy szociálisan örökölt mémed, ami egy kis dolog, egy bonszai. Ide tartozik A Magyaroszaurusz izolált zsugorodása, amiről csináltam egy matricát is, amilyenek ezek a nagy-magyarországos autómatricák. Olyan ez, mint a passzív dohányzás: ha nem akarsz vele foglalkozni, akkor is látod, mert mindenhol ott van. Bonnban egy paleontológus tavaly arról publikált, hogy a magyarosaurus dacus nevű dinoszaurusz, amely hetvenmillió évvel ezelőtt élt és száz éve fedezték fel az erdélyi Hátszeg környékén a csontvázát, kisméretű volt, ezért azt hitték, hogy kölyökállattól van. Aztán kiderült, hogy szigeten élt, mert akkor ott szigetvilág volt. És szegény magyaroszaurusz beszorult egy ilyen szigetre, és elkezdett zsugorodni. Csináltunk egy matricát, amin a magyaroszaurusz vélt és valós mérete látható. A kicsi előrenéz, a nagy meg hátra.
MN: Kik gondolták azt, hogy nagyobb méretű volt?
SZJ: Az egykori paleontológusok, akik még nem tudták, hogy törpe volt a szerencsétlen.
MN: Mit csinálsz még a filmeken kívül?
SZJ: Amikor kimentem, elég erős sokk volt a fogyasztásnak az a módja, amivel Németországban találkoztam. Elkezdtem eltenni mindennek a vonalkódját, amit csak vásároltam, ezekből csináltam kollázsokat. Nagyon sokat gyűjtök, rengeteg tárgyam van. Écsen van egy házunk, meg kibéreltük az egykori vasútállomást, az tele van. Összegyűjtöttem például olyan filmeket - ez a Paranoia Recycling Archive -, amelyek annak idején egy atomtámadás esetére készítették föl a lakosságot. Ez egy osztrák pályázat volt, a dramatizált jelenetekből raktam össze egy húszperces filmet. Vagy nyolcvan ilyen filmet digitalizáltunk, ezek most az OSA-archívumban online elérhetők.
MN: Honnan szerezted őket?
SZJ: A győri vasútállomás alatt volt egy nagy vegyvédelmi pince, ott tárolták, aztán kikerültek az utcára, végül pedig a mediawave-es Hartyándi Jenőn keresztül hozzám. Van ezekben minden: hogy csinálhatsz nyúlszőr sapkából porvédő maszkot, vagy kukoricacsuhéból olyan eszközt, ami kiszűri az izotópokat. De van ott minden, bronz Tito, a Szojuz és az Apolló űrhajó összekapcsolása bakelitből.
MN: És kézbe veszed ezeket a tárgyakat, elgondolod, hogy mire használhatod őket?
SZJ: Inkább csak a tárgyak öröme. Az ember persze folyamatosan próbál rendet rakni, veszekszik a feleségével, hogy idáig az ő cuccai vannak, onnan már nem. Nem tudok egy lomtalanítás mellett úgy elmenni, hogy ne nézzek bele.
Szolnoki József kiállításáról szóló kritikánk a Visszhang rovatban olvasható.
