Film

Magyar Narancs: Budapest írója, fényképésze és színházcsinálója voltál eddig. Most megjelent könyved egyik fele,

Magyar Narancs: Régi, dédelgetett álmodat sikerült megvalósítanod azzal, hogy megrendezted

Ha filmes közszerepléseit és eddigi rendezéseit tekintjük, bízvást kimondható: Lars (von Trier, a rendező) volt már minden, csak akasztott ember nem. Nos, a Táncos után a vak is látja: volt már az is. Éppen ezért talán felesleges is bárkit azzal untatni, hogy mi mindent művelt eddig ez a rémes alak, mégis megkerülhetetlen. Mégpedig azért, mert e mostani munkája oly direkt módon különbözik minden korábbi dolgától, hogy ezekben az eltérésekben, eltérítődésekben is lehet valami. Ugyanakkor mielőtt csak érintőleges megjegyzéseket tennénk előéletéről, sietve le kell szögezzük: a Táncosnak az egész filmes műtörténetben sem igen akad előzménye. Pontosabban akad kismillió is, csak így együtt tető alá hozni efféle szcénát még nem merészelt senki sem, annak ellenére, hogy a filmkészítés nyilvánvalóan a bátrak sportja.

Magyar Narancs: 1999 májusában, a NATO-bombázások alatt mentél el Szerbiából Mexikóba. Szöktél?

Végig "estem" a földön: mentem, el oly vidékre, tőlünk két kilométernyi se, csak a Hegy másik oldalán, ahová újabban sosem járok. Félórányi járás után nem bírja fájdalom nélkül a bal lábam, és fájdalmat ki akar. El kellett mennem Északnak (a Hegy túlja Nyugat), nem járok Északnak se, valahova hívtak, én nem tudok már így. Megbeszélt időpontra, megbeszélt helyre úgy, hogy az nem Kelet vagy Délkelet vagy (maximum) Dél, sem helyben, sem Északnak, sem Nyugatnak nem. Ráadásul ahogy a gyorsvasúttal, mellyel feleségem mindig a Kutyát viszi, mentem, elfogott a rosszérzületi: nem tudtam feleségemnek megmondani, én valami kulturális dologban járok Északon (járnék, azaz nem járnék, de oly elemi, kedves és diszkrét volt a meghívás, tényleg senki meg nem érti már, én semmit, de Semmit miért nem, és miért Nem). És addig bolyongtam, és a ház számát (237. abban az utcában, én 217-re emlékeztem, egy nagy bútorraktárrá átalakított gyár volt az, tánc-, dzsúdó- és jógaprogrammal) sem néztem meg pontosan, és hihetetlenül kedves volt ez a zöld alagút, a nagy Utca helyett egy ilyen zsák, végső soron, és Bumrúdi, a Bolivár, a nagy Dél-Amerika Bebolyongó (képzeletben) is itt kocsmázott, akit elkapott, nem engedte három napig aztán, repültek a szódás szifonok. Hetven-nyolcvan éve.

Magyar Narancs: A cimbalmon korabeli ábrázolások tanúsága szerint angyalok és arisztokraták játszottak. Hogyan, miért vált a cigányzenekarok kedvelt hangszerévé?

Magyar Narancs: Hogy volt bátorsága 24 évesen színházigazgatói állást megpályázni?

MN: Hisz a szellemekben?

Moziban félni jó. Egyre nehezebb, de jó. Egyre több pénzből, több vágással van meg ugyanaz a könnyen feledhető pillanatnyi rettegés. Mint az okosabbja, persze Zemeckis is Hitchcocktól kér kölcsön, ha már semmi eredeti nem jut eszébe. Unatkozó, kissé neurotikus feleség szép nagy házban, nagy kutya vigyáz rá, a múlt mezei szellem alakjában kísért, sok a víz, és nagyon fehér a fürdőszoba. A tetőpontnak szánt jelenetek egyébként kifogástalanul hozzák, ami csak elvárható, más kérdés, hogy ha éppen nem kell félni, mindig kicsit érdektelenné válik az egész. Michelle Pfeiffer sem karcolja az Oscart a kedélybeteg tudósfeleség szerepében, akinek - mióta feladta komolyzenei karrierjét, és a lánya egyetemre ment - az égvilágon semmi dolga nincs, így aztán van ideje naphosszat a nagy házban bolyongani, hátha mégis történik valami. Míg a műfaj klasszikusainak többségében a feszültség az idővel arányosan nő, itt gyakorlatilag folyamatosan frászban kellene lennünk, csakhogy ebbe hamar bele lehet fáradni. A történet javára írhatnánk persze, hogy a csattanó nem adja könnyen magát, de igazából mégiscsak az tartja fenn az érdeklődést, vajon hogyan fognak kijönni az egészből. Vagy még inkább, hogy mikor.

Jánossy Lajos: A napokban jelent meg

Magyar Narancs: Azt hallottam önről, hogy ha valaki köhög a nézőtéren, olykor abbahagyja az előadást...

"Kafaq nótájára", ad notam Kafka - ezt mondja a megyeszékhelyen lakó unokaöcsém, szép nagy város, "de inkább egy nagy falu" mondom neki, "Budapest is az". Hát innen így mesélem tovább, ahogy ő mondja, mondja csak, mondja, hogy: "Nem tudom, álmodtam, telefonáltunk, mondom, nem tudom, de amióta tudok róla, hogy Kafkával foglalkozol, fordítod például annak a parasztnak és a kétes vándornak az egyezkedését az országúton, micsoda abszurdum, tényleg, vagy ahogy a féltékenységről szóló drámát nézi a házaspár a színházban, aztán ahogy az erkélykorlátra könyökölnek, kiderül, hogy a korlát valójában egy cingár ember, a feleség Emil nevű imádója, és a férj is Emil, és a legalpáribb jelenet következik, ezt fordítod, ugye..." Egy pillanatra közbevágok, Olvasóm: milyen jó is olykor akár egy rémtörténet, már amit barátságosan mesél megyeszékhelyi unokaöcsém, jó, mert kizökkent a magunk (kafkai?) gondolatvilágából. Mert hiszen kéféleképp van minden, így lehet nézni! Már csak ennyim és ennyim van, vagy még mindig van ennyim és ennyim. És mulatságos, majdnem kafkai rémálom, hogy még megyeszékhelyi unokaöcsém se érti, amit pedig már négy éve, mindenképp három éve, két és fél éve csak mondok és mondok: hogy ezt hogyan képzelik? Fordítom itt a... és nem csak én, és jó, hát a Kafka ezúttal, kivételesen itt, még csak meg van fizetve valahogy, de akkor is: 4300%-os emelkedések vannak, ami 10 forint volt, ma 430, és persze hogy ez csak négyszázhúsz forint különbség, azt mondja valaki, mi az a rongy 420 forint, na épp ez az, ide jutottunk, de: a 60 filléres, jó, 2,40-es újság helyett a 79 forint, a 89 forint, az 1 forintos pogácsa helyett a 70 forint, és, mondom megyeszékhelyi unokaöcsémnek, akik maguk sütnek, odahaza, háznál, jó, te ezt nem érzékeled, a Panni otthon süti a kenyeret, de a pogácsa! Ezt mondom neki. A C csarnokban eleve 60 forint volt, egy pogácsa! A B csarnokban 50. Ez 55, amaz 70 forintra ment föl, mondom. És a bor. Azt mondja a kis hölgy az emeleti karzaton: mondtam a főnökömnek, ha nem emeli fel 20-ról legalább 30-ra decijét, én fel se jövök. Föl se megy árulni. Ti magatok termelitek a bort, mondom megyeszékhelyi unokaöcsémnek, de ti is megéreztek nyilván bizonyos változásokat, nem? Az ember nagyon megérzi ezeket, városon főleg, teszem hozzá, bár ez utóbbit máris visszaszívnám.