Lábass Endre: Ez a "voltál eddig" úgy hangzik, mint ha megérkeztem volna a túlvilágra. Egyszerűen csak beadtam egy pályázatot egy külföldi útra. Mint fényképész. Vagy festő. El akartam jutni Lisszabonba. Az ember lassan belejön, hogyan kell ajánlgatnia magát.
MN: És hol vannak a kint készült fotók? Első két Budapest-könyved elképzelhetetlen lett volna az udvarok, padlások, szobortorzók képei nélkül.
LE: Most nem akartam házakat fényképezni, viszont szívesen festettem volna, csak nem volt hol. Pedig számon is kérték a "műalkotásokat". Behívattak a lisszaboni polgármesteri hivatalba, és elbeszélgettek velem: hol vannak a művek? Hát juszt is mondtam a két fiatalasszonynak, hogy fényképkötetet készítek a lisszaboni nők arcáról. Ez nem volt hazugság, valóban álmodoztam ilyesmiről. Szépek ott a lányok. Feketék. Egyiket-másikat csak úgy szólítják, empregáda. Alkalmazott. Fényképeztem őket, és álmodoztam mindenféle kitalált életeimről. Aztán azokat is leírtam. Végül szépen összekeveredtek a valódival. Egy idő múlva egyáltalán nem zavart, hogy nincs műterem, és így nem festhetek. Ládában is ellaktam volna Lisszabonban. Pesten volt ládában lakó író.
MN: Ki?
LE: Majd kinyomozza, aki akarja. Szóval végül a fényképezés mellett irkáláson törtem a fejem. Ebből lett A tolvajnők piaca. Mesebelien zavaros darab, életem legsötétebb, mélylélektani indíttatású bakijaival. A másik fele, a Kínai nyár meg egészen rendezett. Szeretem mind a kettőt, de míg a kínai könyvvel többé semmi dolgom, ez a hibás, elbénázott, zavaros lisszaboni egyre jobban érdekel. Nyomozgatok utána. Szeretném jól megírni. Már-már azt hiszem, menne. Sok száz oldal lenne, vastag papíron. Egy tömb. Nem ilyen nyiszlett. Bár végül még ez is egész használható lehet számomra mint cetli. Egyébként a Kínai nyarat olvasva azt hiheti valaki, hogy egy kedves, öreg néni lettem, aki már a liftszekrény láttán elérzékenyül. Ez sem baj.
MN: Mindig szereted azokat, akikről írsz? A Szárnyasajtók susztereit, mestereit, csodabogarait éppúgy szeretted, mint a Kínai nyár bódésait.
LE: Azért nem mindenkit. Pár doboló, bicikliző, illetve fényképész antikvárost, mogorva mélyépítőt most némileg igen. De vannak gonosz titkaim. Napokig világnézetem. Évek óta masszálok például egy nagy brit olvasónaplót, mégsem szeretem különösebben a briteket úgy általában. Egyeseket talán. De ott van Sir Roger, az Aesopus-fordító főcenzor is. Aki feltalálta a nyomdászoknál tartható éjszakai házkutatásokat. Érdekelt az életrajza. Nem mondhatom, hogy megkérném a csontkezét. Pedig milyen szép moráliát fűzött a városi és a mezei egér történetéhez. De a szeretetre visszatérve, egyszerűen sokat voltam emberek között. Csavarogtam Pesten húsz évet. Voltam az Operaház fantomja és a könyvtár kupolájának egere. Nagy utazónak is tartottam magam. Sok alkalom akad arra, hogy az ember meghülyüljön, és van, aki sok alkalmat megragad.
MN: Ebből írtad a Budapest-könyveidet. Meg lefotóztad a várost.
LE: Annyira, hogy azt hitték rólam, értek a régi házak történetéhez. El akartak hívni egy vetélkedőre, hogy tegyek fel olyan Budapest-kérdéseket, mint: Melyik híres ember lakott itt? Kinek az emléktáblája van azon a házon? Nem mentem kérdezni. Tényleg sokat megjegyeztem, de ez csak véletlen. Oldalpillantás.
MN: Téged a mellékutcák emberei, a romjaikban is elegáns házak, iparosok, kishivatalnokok érdekelnek...
LE: Így alakult. Romjaikban is elegáns ismerősök. Nem szoktam előre elhatározottan hallgatózni, de hallok ezt-azt. Hantálnak, dicsekednek, mesélik, hogy kivel, mire alkudott a Molnos, ki győzött, ilyesmi. Hogy áll Szepesi Jóska szabálytalan naplója és a telefonszámlaügye. Királyokat nemigen ismerek. Befűtök, és kiderül, hogy a szomszéd kínaiak Európában először a kályhámban láttak valódi tüzet. Ilyesmi regényes részleteket gyűjtögettem, ebből lett a Kínai nyár. Nem évszak, hanem lombos fa és könyv. A lisszaboni könyvben a legkedvesebb történetem a mesebeli árussal való két találkozás a romházában, ahol a könyvespolcokra esik az eső a Rua Diárió sarkán. Itthoni öreg boltosok hosszasan próbáltak tanítgatni az alkudozás esetében néha célra vezethető szövegekre, hát vérfagyasztó szócsatát vívtunk az emberemmel. Nem vettem egyetlen büdös könyvet sem - értsd szó szerint, mert penészesek voltak szegények, milyenek is lettek volna az esőzések után -, de a tartalmukról eldiskurálgattunk némi baráti sértegetőzés kíséretében. ´ például kijelentette, hogy nem Marokkóban vagyunk, és egy iszonyú magas árat mondott szemrebbenés nélkül. Nem részletezem. A legfontosabb emlékemmé vált a városából. Minden tárgyának rendes helye volt a porban.
MN: Két éve laksz a Népszínház utcában, amit én talán kis pontatlansággal a budapesti Kreuzbergnek neveznék. A város legmultikulturálisabb utcáinak egyike, s az egyes nációknak kezdenek kialakulni saját helyeik.
LE: Szép volt ez a multi-dolog. A megszokott hazain kívül tán csak egy csapatban vagyok minimálisan otthon, a kínai szomszédaim megszámlálhatatlan csapatában. Cserejátékosok tömege. Bár lehet, hogy igazad van, és tényleg nemzetközi ez a hely. A háború alatt a Népszínház utca egy részét kis Varsónak hívták, mert volt itt egy-két idegesebb zsidó, akik puskát szereztek. Meglepő. Van egy emléktáblájuk az Egy Falat Egy Korty kocsma mellett a falon. De szebb volt a Duna-parti lépcső kőpontya mellett a drótra akasztott töltény s benne az apró virág. Pest legkisebb virágvázája volt. A Matróz csárda mellett.
MN: Mándy könyveiben nincs ennek a Varsónak nyoma? Tőled pár méterre, a Teleki téren lakott.
LE: Csoda tudja. Nem emlékszem. Sok mindenről írt, el-elkalandozom, elgondolkodom, nem figyelek rendesen. Viszont elpanaszoltam neki, hogy állítólag az ő köpönyegéből bújtam volna ki. Csóválta a fejét, kiszólt a másik szobájukba: "Judit, hát volt nekem valaha egy rendes köpenyem?! Köpönyeg! Még ilyet..." Ennyit Tandori köpenyéről... Miért nem Tandori satyakja vagy Tolnai ballonjai?
MN: ´k is szeretik a tárgyakat.
LE: Miért ne? Gyakorlat. De ezzel kapcsolatban lehet valamit mondani. Egyszer rég elvittem Tolnait Mándyhoz. Akart jönni. Este volt, a Spartacus presszóban leültettem a függöny mellé, ahol az öreg szokott kávézni. Várjon, ne essünk be csak úgy. Aztán felmentünk. Tolnai kissé csalódott, poros indián fejdíszt remélt kiesni a könyvek mögül. És rettenetes rend volt. Hol a művészi káosz, hol a fejék? Istenem. De aztán beletörődött, megmagyarázta magának, és egészen meggyőzte magát. Amint olvastam.
MN: Tolnai Ottó lakása, élete elválaszthatatlan tárgyaitól. Főleg a tengert, az "azúrt" színnel, formával helyettesítő tárgyaktól.
LE: Szokta mondani, hogy a délvidéki magyarok abban különböznek az itteniektől, hogy nekik van tengerük. Nem is tudom, irigyeljem-e. Csak háton tudok úszni, de megállni úgy is csak nehezen. Csak csapkodnék a nagy kékségben. Többször beleestem a Dunába, egyszer belecsusszantam az alsó rakpartról, békanyálas volt a lépcső. Én meg öltönyben. Éjjel. Szép, neonos volt a Lánchíd. Kievickéltem. Gyerekkoromban azt mondták, nem tudok úszni, azonnal beugrottam. Csupán miattuk. Én tudtam, hogy nem tudok. Könnyedén kimásztam. Úgyhogy azóta Budáról Pestre vígan utazgatok.
MN: És mi különbözteti meg a budai partot a pestitől?
LE: Amikor átköltöztem, úgy éreztem, mindennek vége. Kiköltöztem a római birodalomból. A Duna valóban határfolyó volt sok száz évig, egyik parton a római katonák sütögették a szalonnájukat, a másikon a sötétben égő szemmel vágtattak a barbár szarmata lovasok. Szív megszakad. A Fő utcában sokat gondoltam erre a titokzatos túlpartra. Hogy milyen lenne átkelnem a határfolyó túloldalára. Aztán a Népszínház utcában kötöttünk ki. Egy öreg roma azt mesélte az Eldorádóban, hogy ő boldog, ez egy jó utca, a Bérkocsisban, a Kis Salétromban leszúrhatják az embert. Tényleg. De ha valaki a Népszínház utcában lakik, azt egyszerűen nem szúrják le. Egészen más egy ilyen nagy utca. Ez egy sztráda. Az ablakból például látok három jó nagy Bauhaus bérházat a Köztársaság téren. Az egyikben működik a Molnos régiségboltja. Embernagyságú, színes alumíniummajma van cilinderrel, Nescafét ad, csontnyelű kanállal komplettát, irodalmi újságokra hamuz, és megrendezte a posztumusz életmű-kiállításomat húsz négyzetméteren. A kirakatában egy gyufásdoboznyi, kalapos, szakállas öregember botra akasztott batyuval a vállán egy lépéssel átlép egy folyó túloldalára. Most nem beszélek a szatyor paprikáról a pincefordulóban, az titok. Visszatérő motívum. Mindenesetre krőzus lehettem abban a boltban, mert ha néha napján leülök a WC-ajtó előtti hokedlire, éppen útban vagyok, így nekem kénytelen átnyújtani egyes vendégek napi százasát, és én adom tovább. Ez okvetlenül meghozza a szerencsémet.
Pál Melinda
