"Én csak egy melós vagyok" (Volker Spengler színész)

szerző
Lõrinczy Attila
publikálva
2000/47. (11. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Azt hallottam önről, hogy ha valaki köhög a nézőtéren, olykor abbahagyja az előadást...

Magyar Narancs: Azt hallottam önről, hogy ha valaki köhög a nézőtéren, olykor abbahagyja az előadást...a Thália Színházban Volker Spengler főszereplésével játszotta Bertold Brecht Galilei élete című drámáját, s amíg a második előadás előtt a hatalmas termetű ember a méretes libacombot fogyasztotta, módunkban állt egy kicsit elbeszélgetni vele...

Volker Spengler: Ki mondta ezt?

MN: Az egyik tolmácslány hallotta valakitől.

VS: Ez bizony igaz...

MN: Illik ilyet csinálni? Hát mondjuk az a szegény asszony mit tehet róla, hogy megfázott? Vagy akkor maradjon otthon?

VS: Ez legutóbb a premieren történt, a zárómonológ közben. Próbáltam koncentrálni, de éreztem, hogy túl halk vagyok, és akkor félbehagytam, minek beszéljek, ha nem lehet érteni. Mondtam, köhögje ki magát nyugodtan, én várhatok. Amit még nagyon utálok, azok a nézőtéren csilingelő mobilok, pláne, ha nem merik őket fölvenni. Előfordult, hogy a színpadról kellett leszólnom, kapcsolja már ki.

MN: Úgy gondolom, Brecht darabjának alapkérdése - hogy egy magányos gondolkodó milyen mértékig alkudhat meg a politikai hatalommal, megtagadja-e tanításait, s ha igen, miért - manapság kevésbé életveszélyesen merül föl, mint Galilei vagy Brecht korában. Mi az, ami napjainkban is érdekessé teszi ezt a történetet?

VS: Azért ha arra gondol, hogy a pápa csak 1992-ben rehabilitálta Galileit, a megégetett Giordano Brunót pedig a ma napig sem, ha tudjuk, hogy a Vatikán milyen elutasító álláspontot foglal el például az abortusszal kapcsolatban, vagy ha látjuk, hogy Észak-Írországban a mai napig vallásháború folyik, akkor azért nem mondhatjuk, hogy teljesen aktualitását vesztette volna a darab. A másik dolog, amit kár lenne tagadni, hogy a Galilei, mint Brecht legtöbb műve, remek szerepdarab. A Koldusopera kivételével szinte mindig egyetlen ember körül forog a történet. Az Arturo Ui, a Vágóhidak Szent Johannája, a Kurázsi, mind-mind ezzel a dramaturgiával készültek, s ezek a főszereplőknek hatalmas lehetőségek. Mi tagadás, a többiek úgy veszik körbe őket, mint a krumplit a petrezselyem.

MN: Ha már a szerepdaraboknál tartunk... A tegnapi előadás után arra gondoltam, vajon milyen lehetne ön Thomas Bernhard Világjobbítójában.

VS: Hát, azt nem biztos, hogy látni fogja. Sok pénzért nyilván eljátszanám, de magamtól nem vágyom rá... Két órán keresztül huzakodni egy házvezetőnővel, hogy hideg a tea, meleg a tea, ez engem nem érdekel. Akit én nagyon szeretek, az Beckett. Három hete tartottuk Az utolsó tekercs bemutatóját, nagyon jó munka volt, kár, hogy túl rövid a darab. Az Első szerelem szerintem Beckett egyik legszebb novellája. Azt is jó lenne színpadra tenni.

MN: George Tabori a színészettel kapcsolatban azt írja valahol: "Tizenhat évesen mind arra vágyunk, hogy kiokádjuk a lelkünket egy erkély alatt." Ötven fölött ez az ügy nyilván problematikusabbá válik.

VS: Nyilván. Ha középkorú vagy idősebb férfi színészeket megkérdeznek, azok mindig azt mondják, hogy imádnak játszani, de ez persze hazugság. Ráadásul általában úgy áll a dolog, hogy amit az ember szeret csinálni, abban nincs pénz, így aztán mindenfélét el kell vállalnia, amihez semmi köze, ez pedig idővel egyre fárasztóbb lesz... A rendezők jönnek egymás után; egyikük azt kéri, legyél színes, a másik, hogy teljesen egyszerű, az egyik, hogy tanuld meg a szöveget előre, a másik, hogy semmiképp... szóval komplett idiótáknak való foglalkozás ez, aztán közben olykor mégis örömet okoz.

MN: Önt nálunk elsősorban Fassbinder színészeként ismerik. Minden túlzás és udvariaskodás nélkül mondhatom, hogy húsz-huszonöt évvel ezelőtt Magyarországon nagyon sokunknak rengeteget jelentettek az ő filmjei, és meghatározó élményeink között tartjuk számon a mai napig. Mi a helyzet Németországban? Tizennyolc évvel Fassbinder halála után mennyire eleven az emlékezete, hat-e valami módon a szelleme, vagy csak mint valami elfelejtett emlékmű van jelen a német kultúrában?

VS: Bármerre járok a világban Spanyolországtól Olaszországon át az Egyesült Államokig, azt tapasztalom, hogy Fassbinder mindenhol fontosabb és élőbb, mint otthon. A fiatalok már azt se tudják, hogy ki volt. Ha harminc alattiakat kérdezel - akár diplomásokat is -, a legjobb esetben annyit mondanak a neve hallatán, hogy rémlik, mintha lett volna egy ilyen pasi.

MN: Az elmúlt tíz évben sokat dolgozott Christian Schlingenschieffel. Ezeket a filmeket Magyarországon nem játszották, csak az interneten olvastam róluk kritikákat. Elég mulatságos volt tapasztalni, hogy a sajtó már mint klasszikust védelmezi Fassbindert, és felháborodottan blaszfémiát kiabál...

VS: Na igen, ezek meglehetősen buja filmek. Ötöt csináltunk együtt. Mit mondjak róluk? Schlingenschief egy művész, én meg csak egy melós vagyok. Nem is melós, egy boldog dilettáns... Kicsit kevés volt ez a liba. Talán két fél adagot kellett volna kérnem, akkor jobban járok.

Lőrinczy Attila

Volker Spengler

a színészbölények kis létszámú, de jól körülhatárolható családjába tartozik; azok közé, akik évtizedek szívós építő-pusztító munkájával egy már önmagában eseményszámba menő, döbbenetes arcot és testet szerkesztenek maguknak, s így aztán játszaniuk (látszólag) már nem is igen kell. Az önmagával tökéletesen azonos, minden rosszféle mímes igyekvést nélkülöző figura a gránitfalon is átjön.

Volker Spengler Fassbinder-színész, leginkább az Amikor tizenhárom újhold volt egy évben című mozidarabból emlékezhetünk rá, melyben Elvirát, a transzvesztitát adta, de szerepelt egyebek mellett a Maria Braun házasságában, a Bolwieserben, a Veronika Voss vágyakozásában, a Berlin Alexanderplatzban. Az utóbbi években színházi működése mellett a német film legújabb fenegyerekének, Christian Schlingenschief műveinek állandó szereplője. (A Magyarországon tökéletesen ismeretlen Schlingenschief egyébként nagy előszeretettel matat a Fassbinder-hagyatékban, de az életközeli ügyektől sem riad vissza; csinált színházat hajléktalanszállón, legutóbb pedig akkor tartóztatták le, amikor Öljétek meg Helmut Kohlt! címmel szervezett művészeti akciót.)

szerző
Lõrinczy Attila
publikálva
2000/47. (11. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...