Én már csak ezért is azon vagyok: legyek engedve mindig. Aki engem kér, hív: már nem jó. Aki engem enged: ahhoz hűséggel és gyötrődve - vagyok, ahhoz vagyok én. Hát nem leltem a ridegnek hitt, de fás-alagutas utcában a Helyet, így bóklásztam haza (visszaszerencsétlenkedtem), de már nem a gyorsvasúttal, hanem gyalog. És Bumrúdi, a Bolivár büszke lehetett volna rám, úgy összevissza ittam magam, nem az ital volt sok (sok volt, na ja), de hogy mások társaságában, nem az én ritmusomban. Eleinte siettem volna haza, szegény feleségem nehogy telefont kapjon, "hol vagyok, hová lettem, miért nem mentem", akkor jött a telefon, kimentegetőztem. Másnap, hogy a Hegy túljára kellett mennem (Nyugat), megfogadtam, utolsó ily utam! Hiába, hogy a mucsaki rizlingnek ott 203 forint üvegje, míg Keleten a szirtyui charbonájd 275, nem megyek Nyugatnak. De tegnap még mentem. (Hogy? Egy mondat félbemaradt? Mondtam feleségemnek, megtörten, mi lett volna Északon tegnap. Hát hogy ilyesmik. Nevetett, "jaj".)
H
Mindez kiindul egy álomból: Bumrúdi, a Bolivár nem álmodhatna szebbet: hogy ez az élet szépen és zavartalanul lehetne, mindegy, a bal láb félóra múltán használhatatlanra fájdul, de: a szenvedések nemesítésével gazdagodunk. Nyugat jónak bizonyult, bár keserves volt minden betérő, kitérő, várakozás, sehol nem kaptam azt, amit szerettem volna, amit kellett vón, nem sorolom. A kényszerű lényeget elintéztem, amit hozzácsaptam volna, hát sok (1 deci, 2 deci) betéréssel szintén. Közben ilyeneket láttam: vastag gumijú kis, kézi hajtású kocsin ember jön, ilyen kocsival kell járnia, maga hajtja, jön az úttesten. Mosolyogva néztem rá. Szelíd ember tudok lenni. Látta nézésem, szelíd ember (tud lenni?), mosolygott, köszönt. Vissza én. Mondtam közben: "Gratulálok, az úttesten megy. A gyáva és épséges kerékpárosok, bezzeg, csak a járdán, nem konfrontálnak az igazi forgalommal." Nem volt ebben kötekedési hajlam a részemről, melyhöz eszközül használtam volna szegény embertársamat, csak mégis.
Az egyik betérésnél szórakozottan tettem két ujjam a kassza mellett a borkimérési kísérleti gazdálkodás hátrafelé vezető folyosójának ajtórésébe, úgy, hogy az ajtót rá lehetett volna csukni. Kiáltva kaptam vissza. Mondtam, mit csináltam. "Megszólalt volna a riasztó", mondja előttem álló fröccstársam. Meg ám, az enyém. "Magát ma még baj éri"! (Csapos.)
Egy másik fröccstárssal, célszerűen bár, de nyersen viselkedtem. Ezúttal ne kérjen egy százast. "Nincs apróm!" Jaj, tanár úr, nem vagyok én olyan mindig. Restelltem magam. ´ is.
Hazaérve rejtélyes névjegyet húzok ki tárcámból. Még előző napról, Északról van? Egy kábeltársaság technikai embere a névjegygazda, telefon áthúzva, hm. Másik telefonszám, a szöveg: "S.-nek" (teljes név, nevezetes popgitáros) "a legnagyobb tisztelettel..." És a névjegygazda névbetűi. Mit jelentsen ez? Összetéveszt S.-sel. Több hajam is van egyelőre, legközelebb B. Willisszel tévesztenek össze, Yul Brynnerrel vagy kikkel? Fubeda Horror úrral, akinek a pit-dán dogja van? Mind kopaszok, én egészen azért messze nem, és nem mind gitároznak. Mi ez a névjegy? Hogyan történt, eleve? És mi? Távoztatódott tévesztetés?
H
Mik ezek a följegyzéseim? (Ehhez a dolgozathoz.) "Sivatagi vándorok... kulacs... pénz..." Ah, szó! Hogy mind sivatagi vándorok vagyunk, fogy a pénzünk, felezzük a költségeket (a rezsit nem lehet!), megint a 10 év alatti 50%-os emelkedésem és az árak 4-5000, 8000%-os emelkedése ugrik be. Mondom feleségemnek: nem akartam kimondani, de anno ez volt: majd ha 40%-ot emelkednek a fizetések és a bécsi kenyér- és újság- árak lesznek! Hát, mondom feleségemnek, mondom: a dolog 4600-6000%-a megvan. Már csak 100- (száz-)%-os emelkedés kell, egyre nőni fog az életszínvonalunk (régi rákosi korszaki vicc: az életkínvonal), hogy 180 forint legyen az újság (de a bécsi bulvárlapokban iszonyú sok információ is van, tényleges! Bulviban tehát kétszer annyit érnek; rendben, háromnak három napilap eleve nívós, szóval... nehéz ügy), és a kenyér... és a többi. Vígan nézhetünk a jövőbe, és keményen odamondogathatunk az Ún. Úniónak, már 100%-hoz 15% béremelkedés, honornövekedés is elég lesz, sőt! De az én szakmámban így sem lesz. Csak horror.
H
Mindezekhez most elmentem Keletre, vettem minimumokat, nem ittam. Fájni kezdett a lábam. Vonszoltam magam haza. A (III. Ricsi) lift. "Nem akar működni." Megyek fel, felforrok. Emeletünkről női hang. Négy építkezés van a házban. Négyszeres kosz.
Feleségem a női hang, most menne el itthonról. Bekapcsolódom. A munkásoknak mondja jogosan a magáét, bár ez aligha a munkásokat illeti, nem ők rontották el (történetesen) a liftet. Bekapcsolódom. "Ki kérte, hogy bárki is eladja jó pénzért a lakását? 62. éve lakom itt, kit kértem, hogy ide jöjjön?" Satöbbi. Feleségem már csitít. Mondom a munkásoknak: "Nem maguknak mondom. Csak aki miatt a lift megint nem jó, hát csinálták volna vissza az apjába az anyja szájában!" Nem tudom, szabad-e ilyet mondani. Lakógyűlésen nem garázdaság-e? Írásban nem az. Ezt érzem. De franc se megy lakógyűlésre, mikor az írást is beteges maradványnak érzem. Akkor még mindig inkább a...
Semmi, semmi se inkább.
H
"Semmi, mondd azt a nagy, csillagtalan égnek, semmi se inkább." Franz.
H
És raádásul a Kutyánk, aki fejjel ront az ajtónak, mikor nyitok (feleségem félúton lefelé), Kutyánk átrohan a lépcsőházi előtéren, halálra zaklatta a faldöngetés (kőműveskalapácsok), vágtat be a szomszéd lakásba, melyet átalakítanak. Üvöltök vele, anyádba te is! Vissza, anyádból, vissza! A munkások rendesek, segítenek, visszaráncigálom a kutyánkat, szegényt. Szerencsére neki már nem mondom, mit kellett volna tenni, szülei semmiképp sem érintkezhettek úgy... de hagyjuk.
H
"Csak téged nem hagynak, tudd, csak téged nem. És az egyetlen, amit tehetsz: a stilizáció. Nem mondod, nem mondhatod így: ENGEM, CSAK ENGEM NEM HAGYNAK. Tegeződj."
Vagy: majd, odatúl (ami nem lesz, az anyag szétpereg, holtom után lélek alakban sem leszek, nem racionális): nem mondhatom: "Én végül mindent hagytam, otthagytam, csak addig engem sosem hagytak. Lélek-életemet eléltem azzal, hogy minden mocskom ellené- re sokkal tisztábbként" (Franz: "ha e szónak még van értelme") "éltem a mocsok világában elejitől fogva." (R. Reagan Chandlertől.)
És ezzel a Végtelenség Elemét is megadtuk ennek az oly végletes és töredékes és szerencsétlen, szegény írásnak.
Ha Kutya lennék, Franz, most vonyítva menekülnék át akárhová, csak el onnét, ahol a döngés tönkretesz, el, akár oda, "ahonnét döng". Csak "itt" ne kelljen! És így ne, hogy én is: így!
H
És itt nem arról volt szó, hogy itt és ma. És nem arról, hogy egy vacak lift épp (bár századszor így) nem működött. És nem arról, hogy ötször, 4000-szer ennyit ne tudnék elviselni. És nem arról, hogy a feleségemet támogattam, ő engem nyugtatott, Kutyánk átrohant. Feleségem ellenem fordulhatott volna, én netán átrohanok, Kutyánk nyugtat. Kutyánk a munkások ellen fordul, feleségem végigvágódik a kövön, én kiugrom az ablakon udvarbéli növényeinkre. Egyikről se volt szó. Ez itt...
Ez volt az, ez az. Hogy egyáltalán valami "ez". Annyi "ez" után. Hogy mikor már hazaértem...!?
Hogy ha már nem leszek, akkor is ez lesz. Ha érzékelem, ha nem. "A nemlét is a lét pokla, csak érzékelhetetlen." És ez, mint ottlikosan mondható, minden ötvenedik alkalommal beindít minket.
Sok! üvöltöttem, már némán. De így igazán. És még mindig nem elég?
