Film: Amerika, Amerika (Lars von Trier: Táncos a sötétben)

szerző
- ts -
publikálva
2001/2. (01. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha filmes közszerepléseit és eddigi rendezéseit tekintjük, bízvást kimondható: Lars (von Trier, a rendező) volt már minden, csak akasztott ember nem. Nos, a Táncos után a vak is látja: volt már az is. Éppen ezért talán felesleges is bárkit azzal untatni, hogy mi mindent művelt eddig ez a rémes alak, mégis megkerülhetetlen. Mégpedig azért, mert e mostani munkája oly direkt módon különbözik minden korábbi dolgától, hogy ezekben az eltérésekben, eltérítődésekben is lehet valami. Ugyanakkor mielőtt csak érintőleges megjegyzéseket tennénk előéletéről, sietve le kell szögezzük: a Táncosnak az egész filmes műtörténetben sem igen akad előzménye. Pontosabban akad kismillió is, csak így együtt tető alá hozni efféle szcénát még nem merészelt senki sem, annak ellenére, hogy a filmkészítés nyilvánvalóan a bátrak sportja.

Oh, édes Táncos a sötétben, minek is nevezzelek? Musicalnek? Melodrámának? Egetverő pimaszságnak? Na jó, maradjunk tán ez utóbbinál. S mert e magakellető prepotencia voltaképpen már nem ma óta sajátja e derék férfinak, muszáj visszatekintenünk, ha nem is mindjárt a kezdetekhez. Mondjuk kell-e a Dogma ´95-nél nagyobb szemtelenség? Az emlékezetes kiáltványnak, nem is oly rég, mi is komoly teret szenteltünk, hisz az annak útmutatása szerint készült darabok zöme, nyilván nem véletlenül a Titanic (Filmfesztivál) fedélzetén, tavaly ősszel ért el hozzánk. Ha jól emlékszem, éppen csak az nem állt benne, hogy kizárólag az a becsületes ember, aki kamera és filmszalag nélkül csinál filmeket. Hogy a Dogma ´95 mennyire fontos kiagyalójának, arra épp a Táncos a legperdöntőbb bizonyíték: nincs egy olyan pontja annak a nyavalyás manifesztumnak, amin ne taposna most páros rongylábbal sötét hősünk. Magyarán minden, amit eztán e filmről leírunk, úgy is felfogható, mint a Dogma cáfolata, ha jelezzük, ha nem.

Nézzük először a sztorit és környékét, hiszen voltaképp mindegy is, mitől megy falnak először az ember, ha másodszor, harmadszor is ugyanaz a nekiveselkedésének a vége.

Valamikor a hatvanas évek elején járunk Amerikában, Selma Jezková társaságában. Ha létezik halmozottan hátrányos helyzet, akkor a Björk által megformált (legjobb női alakítás mind Cannes-ban, mind az Európa Filmdíjon, 2000-ben) asszonyka a sajátjával alighanem ellenfél nélkül kerülne a Guinnessbe. Kicsiny gyermekét egyedül neveli ő, acél alapanyagú konyhai mosogatók gyártásának apró fogaskereke, de másodállása is hasonlóan vigasztalan, sújtja a bevándorlólét összes nyűge, cseh az istenadta, de beteg is, baja örökletes és immár visszafordíthatatlan: meg fog vakulni, nemcsak ő, még a fia is, hacsak össze nem kaparja neki a műtétrevalót. Mi is kéne még? Tán egy-két jóakaró a szomszédságban. Még szép: Bill, a főbérlő, aki nem is mellesleg zsaru, feljavítva neje őnagyságával, Jeff, a rajongó, csupa istencsapása. Mondjuk ettől melodráma a dolog. Ám attól még melodrámább, hogy közben musical is, lévén, hogy az említett szörnyűségre némi enyhet Selma-Björknek mindent háttérbe szorító musicalimádata jelent.

Édes istenem, vak, mint a denevér, a láttatott műkedvelői szinten is totálisan tehetségtelen, de dalból van a lelke. S e téren filmbéli korához (My Fair Lady, Mary Poppins stb.) éppúgy hasonlatos, mint elvetemült rendezőjéhez. Könnyű elképzelni az egészet: szép gyári nap, a gépek zaja átúszik nagyzenekarba; azért ilyet is láttunk már, hiszen a zenés-táncos termelési film mifelénk távolról sem fából vaskarika. Csakhogy ez is az ellenkezőjéről szól, mondhatni valósághű: gályázni cudar dolog, a melós élete szenvedés, bánat terem abban, búvetés.

És ha csak ennyi lenne. A dalok közt kibontakozó szenvedéstörténetet tulajdonképpen még érdemes is lenne elmesélni, hisz túlmegy minden határon (legelsőbb a jó ízlésén), s csak azáltal kerülhető meg, Lars von Trier bevezetőnkben emlegetett akasztott ember mivoltával már a mesketéről is elárultunk sok mindent.

Ha mindehhez a dolog technikai adottságait is hozzácsapjuk, halmazati a gyönyör. A kötélre való Lars, mintha ő lenne az ördög és George Lucas öregapja, digitális technikával dolgozott. Ha nem ő állítaná, senki el nem hinné, hogy a két dolgos kezében egyszerre száz ilyen digitális kamerával járta a csűrdöngölőt a nyolc táncjelenet legkellősebb közepin. Hah! Meghalad ez minden képzeletet, nyilván. Még akkor is, ha egyszer csak eljött a már ugyancsak emlegetett, tavalyi cannes-i filmfesztivál ideje, minek fenyegető közeledtével az egész hóbelevancot áttették 35 mm-es filmszalagra, s ennek meg is lett az eredménye. Fényes győzelem, pálmazuhany és buta arcú tanácstalanság.

Valahogy mi is így vagyunk az egésszel. Egyik szemünk sír, a másik meg nevet, csak nehogy Björk sorsára jussunk, és azt se tudjuk eldönteni, hogy most ki itt a szemtelen vagy a csökkent látóképességű. Persze a mi esetleges bizonytalanságunk nem kimondottan felhasználóbarát. Ám hogy némileg a szolgáltató szerepében is teccelegjünk, a végire hagytunk egy határozottan gyakorlati tudnivalót. Lars von T. műve kereken két óra húsz perc hosszúságú, amelyből, esküszünk, az első harmad is elegendő ahhoz, hogy pártállást válasszunk: szeretjük-é a dolgot, vagy gyűlöljük, mint a betegséget.

Szerintem jobban jár, aki az első megoldást választja. Pláne, ha nem a sor szélire vett jegyet.

- ts -

Dancer in the Dark, feliratos, dán-svéd-francia, 2000, 139 perc; írta, rendezte, fényképezte: Lars von Trier; zene: Björk; szereplők: Björk, Catherine Deneuve, Joel Grey, Peter Stormare; a Budapest Film bemutatója

szerző
- ts -
publikálva
2001/2. (01. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...