Film: Amerika, Amerika (Lars von Trier: Táncos a sötétben)

  • - ts -
  • 2001. január 11.

Film

Ha filmes közszerepléseit és eddigi rendezéseit tekintjük, bízvást kimondható: Lars (von Trier, a rendező) volt már minden, csak akasztott ember nem. Nos, a Táncos után a vak is látja: volt már az is. Éppen ezért talán felesleges is bárkit azzal untatni, hogy mi mindent művelt eddig ez a rémes alak, mégis megkerülhetetlen. Mégpedig azért, mert e mostani munkája oly direkt módon különbözik minden korábbi dolgától, hogy ezekben az eltérésekben, eltérítődésekben is lehet valami. Ugyanakkor mielőtt csak érintőleges megjegyzéseket tennénk előéletéről, sietve le kell szögezzük: a Táncosnak az egész filmes műtörténetben sem igen akad előzménye. Pontosabban akad kismillió is, csak így együtt tető alá hozni efféle szcénát még nem merészelt senki sem, annak ellenére, hogy a filmkészítés nyilvánvalóan a bátrak sportja.

Oh, édes Táncos a sötétben, minek is nevezzelek? Musicalnek? Melodrámának? Egetverő pimaszságnak? Na jó, maradjunk tán ez utóbbinál. S mert e magakellető prepotencia voltaképpen már nem ma óta sajátja e derék férfinak, muszáj visszatekintenünk, ha nem is mindjárt a kezdetekhez. Mondjuk kell-e a Dogma ´95-nél nagyobb szemtelenség? Az emlékezetes kiáltványnak, nem is oly rég, mi is komoly teret szenteltünk, hisz az annak útmutatása szerint készült darabok zöme, nyilván nem véletlenül a Titanic (Filmfesztivál) fedélzetén, tavaly ősszel ért el hozzánk. Ha jól emlékszem, éppen csak az nem állt benne, hogy kizárólag az a becsületes ember, aki kamera és filmszalag nélkül csinál filmeket. Hogy a Dogma ´95 mennyire fontos kiagyalójának, arra épp a Táncos a legperdöntőbb bizonyíték: nincs egy olyan pontja annak a nyavalyás manifesztumnak, amin ne taposna most páros rongylábbal sötét hősünk. Magyarán minden, amit eztán e filmről leírunk, úgy is felfogható, mint a Dogma cáfolata, ha jelezzük, ha nem.

Nézzük először a sztorit és környékét, hiszen voltaképp mindegy is, mitől megy falnak először az ember, ha másodszor, harmadszor is ugyanaz a nekiveselkedésének a vége.

Valamikor a hatvanas évek elején járunk Amerikában, Selma Jezková társaságában. Ha létezik halmozottan hátrányos helyzet, akkor a Björk által megformált (legjobb női alakítás mind Cannes-ban, mind az Európa Filmdíjon, 2000-ben) asszonyka a sajátjával alighanem ellenfél nélkül kerülne a Guinnessbe. Kicsiny gyermekét egyedül neveli ő, acél alapanyagú konyhai mosogatók gyártásának apró fogaskereke, de másodállása is hasonlóan vigasztalan, sújtja a bevándorlólét összes nyűge, cseh az istenadta, de beteg is, baja örökletes és immár visszafordíthatatlan: meg fog vakulni, nemcsak ő, még a fia is, hacsak össze nem kaparja neki a műtétrevalót. Mi is kéne még? Tán egy-két jóakaró a szomszédságban. Még szép: Bill, a főbérlő, aki nem is mellesleg zsaru, feljavítva neje őnagyságával, Jeff, a rajongó, csupa istencsapása. Mondjuk ettől melodráma a dolog. Ám attól még melodrámább, hogy közben musical is, lévén, hogy az említett szörnyűségre némi enyhet Selma-Björknek mindent háttérbe szorító musicalimádata jelent.

Édes istenem, vak, mint a denevér, a láttatott műkedvelői szinten is totálisan tehetségtelen, de dalból van a lelke. S e téren filmbéli korához (My Fair Lady, Mary Poppins stb.) éppúgy hasonlatos, mint elvetemült rendezőjéhez. Könnyű elképzelni az egészet: szép gyári nap, a gépek zaja átúszik nagyzenekarba; azért ilyet is láttunk már, hiszen a zenés-táncos termelési film mifelénk távolról sem fából vaskarika. Csakhogy ez is az ellenkezőjéről szól, mondhatni valósághű: gályázni cudar dolog, a melós élete szenvedés, bánat terem abban, búvetés.

És ha csak ennyi lenne. A dalok közt kibontakozó szenvedéstörténetet tulajdonképpen még érdemes is lenne elmesélni, hisz túlmegy minden határon (legelsőbb a jó ízlésén), s csak azáltal kerülhető meg, Lars von Trier bevezetőnkben emlegetett akasztott ember mivoltával már a mesketéről is elárultunk sok mindent.

Ha mindehhez a dolog technikai adottságait is hozzácsapjuk, halmazati a gyönyör. A kötélre való Lars, mintha ő lenne az ördög és George Lucas öregapja, digitális technikával dolgozott. Ha nem ő állítaná, senki el nem hinné, hogy a két dolgos kezében egyszerre száz ilyen digitális kamerával járta a csűrdöngölőt a nyolc táncjelenet legkellősebb közepin. Hah! Meghalad ez minden képzeletet, nyilván. Még akkor is, ha egyszer csak eljött a már ugyancsak emlegetett, tavalyi cannes-i filmfesztivál ideje, minek fenyegető közeledtével az egész hóbelevancot áttették 35 mm-es filmszalagra, s ennek meg is lett az eredménye. Fényes győzelem, pálmazuhany és buta arcú tanácstalanság.

Valahogy mi is így vagyunk az egésszel. Egyik szemünk sír, a másik meg nevet, csak nehogy Björk sorsára jussunk, és azt se tudjuk eldönteni, hogy most ki itt a szemtelen vagy a csökkent látóképességű. Persze a mi esetleges bizonytalanságunk nem kimondottan felhasználóbarát. Ám hogy némileg a szolgáltató szerepében is teccelegjünk, a végire hagytunk egy határozottan gyakorlati tudnivalót. Lars von T. műve kereken két óra húsz perc hosszúságú, amelyből, esküszünk, az első harmad is elegendő ahhoz, hogy pártállást válasszunk: szeretjük-é a dolgot, vagy gyűlöljük, mint a betegséget.

Szerintem jobban jár, aki az első megoldást választja. Pláne, ha nem a sor szélire vett jegyet.

- ts -

Dancer in the Dark, feliratos, dán-svéd-francia, 2000, 139 perc; írta, rendezte, fényképezte: Lars von Trier; zene: Björk; szereplők: Björk, Catherine Deneuve, Joel Grey, Peter Stormare; a Budapest Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”