A színésznő és a pilóta (Demeter András, a temesvári Csiky Gergely Színház igazgatója)

szerző
Lõkös Ildikó
publikálva
2000/49. (12. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Hogy volt bátorsága 24 évesen színházigazgatói állást megpályázni?

Tehetséges, fiatal, akaratos. Demeter Andrásra már marosvásárhelyi színművészeti főiskolásként fölfigyeltek. Aztán épphogy kézbe kapja színész-diplomáját, máris a temesvári Csiky Gergely Színház igazgatói székének birtokosa. Immáron nyolcadik éve. Mikulás tájékán színész barátjával, Balázs Attilával Budapesten és Gödöllőn Raymond Cousse két drámájával vendégszerepel három este. Művész és hivatalnok. Ezt a két státust sehol a világon nem könnyű egyeztetni.

Demeter András: Mindig akaratos gyerek voltam. Pénzünk sosem volt. Nyaranta már gyerekként konzervgyárban dolgoztam, három váltásban. Megtanultam, ha valamit akarok, azt elérhetem.

MN: Hogyan éltek otthon?

DA: Nagyanyám briliánsan tudta menedzselni életünket. Egy hónapban háromszor kért kölcsön. 18-án megjött a nyugdíja, abból kifizette a tartozásainkat, két nap múlva újra kölcsönkért valaki mástól, az kitartott 25-éig, visszaadta, majd újabb kölcsön újabb valakitől. Kicsit hasonlóan, ahogy most mi csináljuk a színházban. A marosvásárhelyi lakásunk egyik szobáját például nagyanyám mindig kiadta albérletbe. Itt aztán többnyire színisek laktak, én meg, nagyanyámat kijátszva, be-bejártam a főiskolára. De aztán kiderült, hogy valamikor ő is színésznő akart lenni, úgyhogy volt már ennek hagyománya a családban. Bár kamaszkoromban pilóta szerettem volna lenni. A kihívások izgattak a vitorlázórepülésben is és a színházban is. Végül eldöntöttem, hogy a színire jelentkezem, de nem árultam el senkinek. Gondoltam, ha fölvesznek, úgyis kiderül, ha meg nem, akkor nem lesz olyan kellemetlen. Mindössze hármunkat, egy lányt, egy fiút s engem vett föl a színjátszásunk nagy öregje, a magyar filmekből is jól ismert Lohinszky Loránd, aki akkor, 1989-ben indított osztályt. Lohinszky fantasztikus mester volt.

MN: És mikor dőlt el végleg, hogy mégiscsak a színház az igazi?

DA: A marosvásárhelyi főiskolás produkciónkkal; Dürrenmatt Play Strindbergjével szinte minden díjat megnyertünk ´92-ben a határon túli magyar színházak fesztiválján, Kisvárdán. Pedig amikor próbálni kezdtük Lohinszkyval, én nagyon el voltam keseredve, mert a legérdektelenebb szerep jutott nekem. Nem tudtam mit kezdeni vele. Aztán azon a nyáron Zürichben megnéztem Szkipének, az Újvidékről elszármazott Nagy József nemzetközi hírű társulatának, a Jel Színháznak a Comedia tempio előadását, amiben egy kopasz ember guggolva, groteszkül mozgott egy asztal körül. Rájöttem, ő az én Kurtom! Elloptam a formát, a külsőt. Annak tétje van, ha a nő ebbe a nyomorékba szeret bele, ha őt választja. De ezt el is kellett a többiekkel fogadtatnom. Végül sikerült.

MN: Épp ´89-ben, a közelgő romániai forradalom idején kezdte a főiskolát. Érezhető volt-e ez a falakon belül?

DA: Amikor kitört a forradalom, az RMDSZ Maros megyei szervezetének egyik alapítója lettem. Benne voltam az öttagú vezetőségben Markó Bélával, Kincses Előddel, Sütő Andrással. Nagyon sok emberrel megismerkedtem, Magyarországról is sokan jöttek. Ekkor találkoztam többek között Márta Istvánnal, Cseh Tamással, Petri Györggyel.

De hamarosan kezdtek elszaporodni a konfliktusok, a nézeteltérések. Azt láttam, hogy sokan tolakszanak, de kevesen akarnak igazán tenni, úgyhogy visszatértem a főiskolára, vissza a szakma felé.

Aztán jöttek a hírek Temesvárról. Scapin készül a híres Oniga rendezésében. Már régóta szerettem volna vele dolgozni. A színház akkori igazgatója, Makra Lajos üzent: "Gyere!" Vonattal érkeztem, azt sem tudtam addig, hol van Temesvár. Két napra jöttem - azóta itt vagyok. 1992 decemberében Makra lemondott, pályázatot írtak ki. Hárman pályáztunk úgy, hogy igazából még senkinek sem volt gyakorlata a pályáztatásban. Azt sem tudták, hogy működik igazán. Én elmondtam, amit tudtam, hogyan megy mindez Magyarországon. Hogy például föl kell kérni szakmai testületet, hogy tegyenek ők javaslatot. "De jó ötlet!" - mondták, és megcsinálták.

MN: Miről szólt a nyertes igazgató pályázata?

DA: Elemeztem az aktuális helyzetet, és vázoltam a tervezett adminisztrációs és művészeti változásokat. Mindenáron fiatalítani akartam a társulatot, s úgy gondoltam, akkor tudok idecsábítani színészeket, ha izgalmas darabokat tűzök műsorra, jó rendezőket hívok, változatos játéktereket használunk. Ezért került be a pályázatomba a stúdiószínház terve is. Igazgatásom első évétől mini évadot szerveztünk, vagyis az évad végén két-három nap alatt lejátszottuk a teljes repertoárt, erre meghívtuk a romániai és a magyarországi szakmát, napközben vitafórumokat szerveztünk. Ez azóta hagyománnyá vált, egyre többen gyűlnek össze ilyenkor nálunk. Nyaranta csepűrágó-fesztivált rendezünk könyvbemutatókkal, koncertekkel, jótékonysági előadásokkal, lacikonyhával. Ilyenkor mindenki megmozdul, nemzetiségre való tekintet nélkül. Sok támogatója is van.

MN: Igazgatóként mennyire kell megküzdenie a napi politikával?

DA: Kompromisszumokra egyáltalán nem vagyok hajlandó, de ez sok küzdelemmel jár. Most például itt egy határozat, hogy ötfős igazgatótanácsot kell alakítani a színházakban. De ez antidemokratikus és szakmaiatlan intézmény. Most ott tartunk, hogy van igazgatótanács, csak épp január óta nálunk valamiképpen nem tud megalakulni. Húzzuk az időt.

MN: Kié a többségében románok, németek lakta Temesváron a magyar színház?

DA: Gyakran fölteszik ezt a kérdést. Meg hogy hol a műsortervben a magyar hagyomány. De szerintem az a kérdés, hogy ki érzi magáénak a színházat. Kihez szólunk. Járnak hozzánk egyetemisták, románok és németek is. Játszunk musicalt, bulvárt, kabarét és klasszikust. Nem attól magyar egy színház, hogy csak magyar darabokat játszik.

MN: Mi lesz, ha már nem lesz színházigazgató?

DA: Én még annyi mindent csinálhatok, 31 éves vagyok. Ma itt, holnap talán Bukarestben, ahol egyébként a kislányom is lakik az édesanyjával. Semmi sem köt ehhez a székhez. S lehet, hogy akkor jobb színész lennék. Több időm lenne ezzel foglalkozni.

Lőkös Ildikó

szerző
Lõkös Ildikó
publikálva
2000/49. (12. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...