"Engem nem üldöztek" (Vladimir Arsenijevic belgrádi író)

szerző
Szerbhorváth György
publikálva
2000/51. (12. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: 1999 májusában, a NATO-bombázások alatt mentél el Szerbiából Mexikóba. Szöktél?

majd kultikus alakjává vált. Ráadásul egy és ugyanazon regényével, azaz A hajófenéken című első kötetével.

Vladimir Arsenijevic: Igen, négyszáz márkáért csempésztek át Boszniába, illetve lefizették a rendőröket. Szöktem, de ez akkor sem volt egy egetverő vállalkozás egy olyan országban, mint Szerbia, ahol minden szét van rohadva, és teljes a káosz. De még a bombázások előtt az Írók Nemzetközi Parlamentje felajánlotta, hogy egy-két évet töltsek el Mexikóvárosban, mert úgy látták, a diktatúra bármikor lecsukathat. Én ugyan mondtam nekik, hogy nem érzem ezt a veszélyt, mert az írók nem fontosak a rezsim számára, tudomást sem vettek rólunk - illetve csak azokról, akik udvaroncaikként és ideológusaikként viselkedtek -, hisz a hatásunk sokkal kisebb volt, mint például az újságíróké, akiket tényleg üldöztek. De állítólag rajta voltam azok listáján, akiket bármikor bebörtönözhetnek, és ők sokkal jobban aggódtak értem, mint én saját magamért, hiszen személyesen senki sem bántott. A rezsim által ellenőrzött médiából ki voltam ugyan tiltva, de ott amúgy sem jelentem volna meg. A bombázásokat aztán idővel már meg is szoktam, úgyhogy inkább azért emigráltam, mert pszichikailag és fizikailag is már sokkal korábban felkészültem erre az utazásra, és hogy nem utazhattam, ez sokkal inkább börtönné változtatta Belgrádot.

MN: Egy helyen azt nyilatkoztad, számodra Mexikó a szabadság metaforájává vált.

VA: A hollywoodi, illetve a westernfilmek dramaturgiájából ismerős, hogy amikor valaki átszökik Mexikóba, megszabadul minden korábbi bajától, többé már nem üldözik. Ebben van valami ironikus is, számomra Mexikó a bombázások alatt vált a szabadság metaforájává, mert nem az elkövetett bűnök miatt menekültem oda. Ott egy időben úgy tűnt, hogy sose térek vissza, elegem lett Belgrádból, a háborúkból. Szinte mexikóivá váltam, olyan könnyű elfogadni ezt az identitást, illetve Mexikót, ahol nem fontos, német, szerb vagy mi vagy. Itt barátkoztam össze Dzevdet Bajraj albán költővel, aki a bombázások alatt Kosovóban ragadt, fél családját kiirtották, és maga is épphogy megúszta élve.

MN: Itt írtad meg harmadik könyvedet, a Mexico című háborús naplódat, amit az általad is alapított kiadó már Belgrádban adott ki, Bajraj kötetével egy időben.

VA: Ez az első Szerbiában kiadott könyv a háború után, amit egy kosovói albán írt. Most azt tervezzük, hogy könyvét és az én kötetemet Pristinában egyszerre adjuk ki albánul.

MN: Mennyire vevők ma a szerbek egy albán költő verseire?

VA: Az értelmiség általában hallani sem akar a kosovói albánok ellen elkövetett bűnökről. De a belgrádi felolvasáson igen jó visszhangot kaptak a szerbül és albánul is felolvasott versek, illetve ez a közös vállalkozás. Szerbiában még mindig igen nagy az albángyűlölet, ez valami őrületes dolog, és számomra teljesen elfogadhatatlan. Először a horvát-szerb gyűlölet torkollott vad háborúba, aztán a horvát-muzulmán-szerb gyűlölet háromszöge következett, később a szerbek nekiestek az albánoknak, szóval mindig a nagyobb a kisebbnek. És mi történt ezek után? - a kosovói albánok nem is annyira az ott maradt szerbeken álltak és állnak bosszút, hanem a cigányokon.

Egyébként az én új könyvemről eddig két hónap alatt öt recenzió jelent meg, Dzevdetéről egy sem. Egy montenegrói újságíró készített vele egy interjút, de az se jött le, még ott sem - ez még inkább érdekes.

MN: Mennyire játszottak szerepet íróvá válásodban a háborúk?

VA: Még a nyolcvanas évek első felében kezdtem el írni, amikor még zenéltem is. Az írásban felüdített, hogy a felelősség nem oszlik meg, mint egy zenekarban. De tény, hogy írói karrierem a Milosevic-érában kezdődött el. Az első megjelent írásom A hajófenéken volt. Én nem az elefántcsonttoronyból írok, mindig is kötődtem ahhoz, amit átélek, és sokkal kevésbé ahhoz, amit olvasok. A háborús idők Belgrádjában minden szétesett, a fiatalok jelentős része heroinistává vált, füvezni már a saját öreganyád előtt is nyugodtan füvezhettél. Rengeteg ismerősömet, barátomat vesztettem el vagy a drog miatt, vagy a háborúk miatt, vagy mert egyszerűen emigráltak. Hát persze hogy az embert ez - bizonyos értelemben - inspirálja. Meg az a gyűlöletteljes hangulat, amiről már szóltam. Ettől én képtelen vagyok elvonatkoztatni, a posztmodern irodalom tőlem aztán abszolúte távol áll - itt egy idézet, amott egy álidézet, lábjegyzetek meg a többi, nos, ez nem az én világom, nem is végeztem irodalom szakon. Ez az egész, többé-kevésbé már nem is fiatal szerb posztmodern írógeneráció - mint az itt is ismert Svetislav Basara - szerintem már eljátszotta a szerepét, irodalmi trükkökkel dolgoztak, misztikussá tették az irodalmat. A mi fiatalabb generációnk - vagyunk mondjuk vagy hárman ilyenek - inkább úgy gondolja, hogy a valóság sokkal érdekesebb. Számomra az irodalom eszköz, fegyver, nem pedig önmagáért való dolog.

MN: Szerbiában sorra jelennek meg a háborús naplók, néha úgy érzem, mintha minden író(jelölt) ezzel akarna betörni. Ez a műfaj nem jelentett számodra gondot, miután most divatossá vált?

VA: Igen, valószínűleg több ezer ilyen napló keletkezett, és biztos, hogy ebből kevés az irodalmi jelentőségű. Kissé kellemetlenül éreztem magam, hisz a háborúk után dömpingszerűen jönnek a háborús naplók, visszaemlékezések. De ezt, úgymond, az élet hozza. A bombázások előtti feszült időben és a háború első három napjában a Cloaca maxima tetralógiám harmadik kötetét írtam, de később már képtelen voltam arról írni, ami egy korábbi időszakra vonatkozik. A napló nem műalkotás, én egyszerűen leírtam a dolgokat. A kritikák egy része éppen erre vonatkozik. Azt kérdik, mi ebben a háborús naplóban a "művészet". Hát mi lenne, semmi, a bombázásban sincs semmi művészet.

MN: A hajófenéken című regénye- det már tizennyolc nyelvre fordították le, Szerbiában pedig tíznél több kiadásban jelent meg. Minek tulajdonítod ezt a sikert?

VA: Magamat ugyebár nem dicsőíthetem. Érdekes, hogy azért az idegen nyelvű kiadások nem fogynak jól - érdeklődnek ugyan a szerbiai helyzet iránt, ezen belül a háborús irodalom iránt, jönnek a kiadók, aztán jönnek az írótalálkozók, a konferenciák meg minden, de ez már inkább közéleti szerep. Mindenütt megkérdezik tőlem, hogy A hajófenéken önéletrajzi mű-e. Nem az, hanem regény, fikció. Persze benne vannak a saját élményeim, az ismerőseim életrajzának elemei. Azt hiszem, otthon többek között azért vált sikerkönyvvé, mert sokan olvashatják saját önéletrajzukként, hisz sokan éltek át olyasmit, amit én, illetve a regény szereplői.

MN: A hajófenéken-ben a drog központi szerepet játszik, akárcsak - jó ideje már - számos más sikeres irodalmi műben vagy filmben.

VA: Ez igaz, de rám ez semmilyen hatással nem volt. Belgrádban a drog kőkemény realitás. A hatvanas-hetvenes évek boldog aranykora után már a nyolcvanas évek első felében létrejött egy kemény drogos szubkultúra, ami ugyan másutt is van, és megjelenik a művészetekben is. Nálunk azonban ez sajnos ma már nem szubkultúra, hanem a fiatalok körében majdhogynem általános. A nyolcvanas években a dedinjei drogklinika mellett laktam, naponta láttam ezeket az embereket, és többé-kevésbé már érezni lehetett, mivé fajul majd a dolog. És az élet a balsejtelmeket igazolta.

Szerbhorváth György

szerző
Szerbhorváth György
publikálva
2000/51. (12. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...