"Itt fogok filmet csinálni" (Szász János filmrendező)

szerző
Pál Melinda
publikálva
2001/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Régi, dédelgetett álmodat sikerült megvalósítanod azzal, hogy megrendezted

A holocaust szemeit. Azt rebesgetik, jövőre ott lehet az Oscar-díjra jelölt filmek listáján. Mik a film készítésének legemlékezetesebb pillanatai?

Szász János: Ezzel a filmmel a pokol megdöbbentő bugyraiba sikerült bemásznom. Azt hiszem, önmagában attól, hogy megpróbáltuk gyerekek szemszögéből láttatni a filmet. Nagyon sok benne a dokumentumjelenet meg a montázs. Ott van például, amikor megérkeznek az auschwitzi rámpára. Erről a rámpáról egy SS-tiszt készített fotósorozatot a Vöröskereszt számára. Azt akarták vele dokumentálni, hogy itt minden rendben van. Ha valaki mint ´44-es vöröskeresztes nézi ezeket a képeket, nem láthatja, mi történik. Ha viszont mai szemmel, kicsit nagyítóval, kicsit kamerával kezded el nézni, olyan pillanatképeket fedezel fel rajtuk, hogy megborzongasz, gyerekeket, akik ott játszadoznak még az árok partján, de valahogy érzik, hogy mögöttük ott a krematórium.

MN: A gyerek mindent megérez.

SZJ: A gyerek az mindent megérez. S amikor azzal próbálkoztunk, hogy ezekből a képekből egy "nyelvet" rakjunk össze - ez a mesélés egy fázisa -, akkor az nagyon fájdalmas munka volt. Olyan, mintha játékfilmet csinálnál, de annak minden részlete valóságos, ki van zárva a fikció. Sokáig úgy volt, hogy Kertész Imre Sorstalanságát én fogom megrendezni. Egyfolytában a filmben gondolkoztam, azon, hogy ezt hogy fogom megcsinálni. De rájöttem, hogy nem lehet.

MN: Az utóbbi években Spielbergtől Benigniig több filmrendező nyúlt a témához. Kertész Imre, amikor átvette a Die Welt díját, arról beszélt, hogy az az alapprobléma, hogy a mai feldolgozásokban instrumentálódik és absztrahálódik a holokauszt témája.

SZJ: A dokumentálás, a túlélőkkel való beszélgetés fontosabb mindennél. Heller Ágnes azt mondja, s ebben nagyon igaza van, hogy a holokauszt kívül van a történelmen. Akik visszaemlékeznek, azokat is befolyásolja az, ami az elmúlt ötven évben történt. A holokausztról igazán csak a halottak tudnának beszélni. Azok meg nem tudnak, mert halottak.

MN: Az eddigi filmjeidben, mind a Woyzeckben, mind a Wittman fiúkban véres jelenetek vannak fontos dramaturgiai pontokon, "költőien" szép képekben elmesélve. Nem akartad, vagy nem tudtad a naturális brutalitást visszaadni?

SZJ: A néző fantáziája sokkal brutálisabb annál, ahogy én ezt meg tudnám mutatni. Amíg van mozi, irodalom, zene, addig van befogadó fantázia. Amíg vannak mesekönyvek, vannak gyerekek, és vannak szülők, akik akarják, hogy a gyereknek fantáziája legyen, addig lesz fantáziájuk a nézőknek. S a néző fantáziája tud a legszebb és legbrutálisabb lenni, mert az a mienk. Ha az pótolja ki azokat a jeleneteket, amiket te "költőinek" nevezel, akkor azt hiszem, többet mutatok. Én azt mondom ezekről, hogy kis elhallgatások vannak bennük. Felvettük mi ezeket a jeleneteket, de durvák és érdektelenek lettek. A Wittman fiúkban annál a jelenetnél, amikor belevágja a gyerek az anyjába a kést, többször fültanúja voltam, hogyan sikoltoznak a nézőtéren az emberek. Attól dermednek meg, amit belül látnak és éreznek, nem attól, amit én mutatok nekik. Amit te "költőinek" nevezel, az nem az. A Wittman fiúkban egyetlen anyagot látsz, ami elkezd mállani, a vért. A Woyzeck akkor már sokkal költőibb film.

MN: Hogy tudtál az eredeti Büchner-darabtól eltávolodni?

SZJ: A Woyzeck töredékes dráma. Olyan dráma, amit Büchner néha írt, néha nem, végül a munkát korai halála szakította félbe. A töredékesség önmagában szabadságot adott. Nem eltávolodtam tőle, hanem éppen hogy fogódzót adott. Büchner mondatait hallod a filmben, de nekem ő olyan, mint egy klasszikus görög szerző.

MN: Készülsz itthoni forgatásra?

SZJ: Tőlem ne várjatok mostanában filmet, én ebben az országban egy vasat se kapok. Minden munkám külföldről jön. Most is az Államokban rendezek színházat. Először a Kurázsi mamát Bostonban, aztán A vágy villamosát Washingtonban.

MN: Mind a kettőt megrendezted már itthon. Mennyire lesznek mások ott az előadások?

SZJ: Nagyon kérték, hogy a Kurázsi mama hasonló legyen az ittenihez, de nem tud az lenni. Mások a színészek, más a színpad, és más vagyok már én is.

MN: Gondolom, azért volt ez a kérésük, mert az itthoni előadás arról is szól, hogy Szegeden pár éve még hallani lehetett, hogy a szomszédban bombáznak.

SZJ: Ez attól érdekes, hogy ők bombáztak. Másként működik a lelkiismereti válság náluk. ´k erre nagyon érzékenyek. Azzal kezdődik az itteni előadás, hogy "meglátszik, hogy itt már régen volt háború". Ott ez egészen másként fog hangozni. Másként fog ott a Brecht megszólalni.

MN: Az itthoni előadás egyszerre aktuális, szól a háborúkról, mutatja meg a mai markotányosnőket, és eleveníti fel a film eszközeit is, belopva a 30-as évek népszínházának hagyományait. Mitől lesz más az amerikai?

SZJ: Mások a színészek. Egészen másként próbálnak. Egy-egy instrukciónál hirtelen és radikálisan váltanak. Nem pici, hanem nagy egységekben gondolkoznak, ami egyrészt megkönnyíti, másrészt gyanúsan könnyíti meg a munkát. De hát más a metódus. Kevesebb a próbaidő, a színpadi próba lehetősége, a Kurázsi mamát például három próba után fogjuk előadni. A vágy villamosával pedig körülbelül úgy néznek rám, mint amikor valaki ide jön Az ember tragédiáját megrendezni. Mint a véres húsra fognak rám pillantgatni Washingtonban - elnöki city -, de ez a jó benne. Annál nagyobb öngyilkosságot magyar rendező nem követhet el Amerikában, mint hogy bevállalja A vágy villamosát, de én nagyon szeretem ezt a darabot. Nagyon izgalmas színészeket találtunk eddig. A tér is olyan, amilyennel még az életben nem találkoztam. A washingtoni Arena Stage-en fogjuk játszani, azaz, ahogy a neve is mondja, egy arénában. Érdekes vállalkozás lesz. Természetesen ez is csapatmunka, mint minden vállalkozásom. Antal Csaba a díszlettervezőm, a zenéhez pedig találtam egy DJ-t, aki, nota bene, Spielberg egyik koproducere volt egyben.

MN: Most több hónapod ezekről a rendezésekről fog szólni?

SZJ: Két éve el lehetett volna húzni innen, de nem mentem el... Alapvetően azért nem mentem el, mert van egy kislányom, akit mindennél jobban szeretek. Azért is itt akartam rendező lenni, mert ezt az országot ismerem, és szeretem ezt a várost. De mostanában nem megy. Egyetlen tervemre se kapok pénzt. Most is itt az alkalom, hogy odébb álljak. De nem! Csak azért is maradok! Január 1-jétől a nyíregyházi színház művészeti vezetője leszek, és itt fogok filmet csinálni.

MN: Milyen filmterveid vannak?

SZJ: Írtam egy filmet Török Sándor Hazug katona című meséjéből. Úgy érzem, ez életem legjobb forgatókönyve. Nyertünk rá egy bizonyos összeget az MMKA-tól, utána viszont egy fillért sem sehonnan. Tulajdonképpen húszmillió forint hiányzott volna ahhoz, hogy a filmet elkezdjük. Végül kézi kamerával fogom megcsinálni Derzsi Jánossal. Valamilyen okból most már kopogtatni kell a politikusok ajtaján ahhoz, hogy valaki pénzt kapjon. Nem vagyok hajlandó akceptálni, hogy nekem viszonyba kell lépni a hatalommal. A saját bőrömön tapasztalom, a filmszakmában mennyire erősen átpolitizált minden. Az ORTT egyértelműen politikai testület. Nem lehet politikustól pénzt kérni művészetre. Régen lehetett, de régen mecénások voltak.

MN: Mikor volt az a régen?

SZJ: Például a reneszánsz korában.

Pál Melinda

szerző
Pál Melinda
publikálva
2001/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...