reklámozás és igazságtalan előnyteremtés veszélye nélkül nevesítve nem szólhatok, viszont azt sem állíthatom, hogy mondjuk a Szenkó Tréd ürögi csarnokában gyönyörködöm a kannás borokra hulló szűrt napfényben; tetővilágítás, ismerj magadra, menj. Nem. Egy kisebb vagy egy nagyobb vásárcsarnok, ha ellenállt a szupermarketesedésnek, és ha még mindig ott tart valaki, hogy vadászhat akciós termékre, olcsóbb árra, megfizethető neki még az ötforintos erőspaprika, vagy műanyag tányéron ráadásul húszat kap egy hatvanasért, avagy félpótkávé-keveréket tud még kikotorni valami alagsori polcról, netán a karzati büfében elébe teszik már a deci száraz fehér bort... vagyis ha játszhatja még azt a kéjes pajkoskodósdit, melynek jegyében szinte megörülünk, hogy ötezressel indul a világ, ezressel alig - csekély faldarabnyi sajt háromszáz, félliteres tejföl száznyolcvan, a liter bor is (és mi az!) kétszáz, s még milyen akkor, a pogácsa hatvan, nem folytatom. Éltem (s Londonban) 1994-ben még napi kétszáz forintból. És ha hétfőtől péntekig gombát eszem, akkor is csak a prézli vagy hagyma vagy fűszerpénzt (netán a tejfölét, az erős paprikáét! de ez szóismétlés, rendes író kerüli) kell hozzácsapnom, és londonias az összeg. Vagyis egyelőre megvagyunk, de vannak, akik még sebesebben kavarulnak a bajba. Mindegy, az életnek és az írásnak ez a kegyetlensége: vendéglők attól még kénytelenek reklámozni magukat, mert Rupliföldön tízezrek halnak éhen - különben ők is éhen halnának.