MN: Dolgozott egy Saar-vidéki aukciós házban és egy magángalériában is.

Magyar Narancs: 1990-95 között a Műcsarnokban dolgozott, egy ideig a kiállítási osztályt vezette: ez milyen tapasztalatokat jelent?

Fabényi Júlia: Dinamikus kiállításszervezői gyakorlatot, ami azóta is nagy segítségemre volt mindenben, amit csináltam. Ez nagyon fontos a mindennapokban. Rábeszélni a művészt, hogy mégse szálljon ki az egészből két nappal a kiállításmegnyitó előtt, győzködni a külföldi művészeket, hogy különösebben kecsegtető előnyök, művészhonoráriumok nélkül állítsanak ki nálunk.

FJ: Ez egy kitérő volt. Az aukciós házban pár hónapig becsüsként dolgoztam, a megállapodás értelmében ingyen, aminek mégis az volt a hozománya, hogy a nevem forgalomba került. Ez egy régiségkereskedés volt, én pedig a kovácsolt- és öntöttvas, illetve a nem nemes alapanyagú ékszereknek, mint például a 20-as évek bakelit ékszereinek vagy a biedermeier időszakban kifejezetten drága, mert ritka alumínium ékszereknek voltam a specialistája. Amikor közeledett a karácsony, olyan munka után néztem, ami már a lakbért is fedezte. A galéria pedig a 80-as évek éppen kifutófélben lévő szellemiségét képviselte, az "újvad" festészet művészeinek grafikáival foglalkoztunk, kortárs német képzőművészettel, iroda- és lakberendezéssel.

MN: Milyen tapasztalatokat hoz Szombathelyről a Műcsarnokba?

FJ: Ami talán kevésbé látványos, de feltétlenül folytatni akarom, az a nyitás a fiatalság felé. A Szombathelyi Képtárat kezdetben a határ menti kulturális cserét segítő intézményként fogtam fel, két évszázad nagy művészetét próbáltam "levinni". Időközben megtapasztaltam, hogy nemcsak "külügyi" feladatunk van, hanem "belügyi" is: megmozgatni a helybélieket, főként az új generációval. A kiállítások megnyitóit Hosszú éjszakákkal egybekötött, nagyon sikeres, zenés eseményekké változtattuk. A Szombathelyi Képtár jó kísérletező terep volt a kortárs művészet bemutatására. Bátran belenyúltunk, kiemeltünk, nemzetközivé tettünk, úgy működtünk, mintha nagy, jelentős intézmény lennénk. Megmozdult egy új művészgeneráció és egy új közönség is. Itt ugyanez a szándékom, megfogni egy új réteget, közönségként és szereplőként egyaránt.

MN: Mennyiben lenne ez más, mint a Műcsarnokban rendszeressé vált koncertek, előadások, viták, folyóiratestek?

FJ: Nem sokkal, ezek abszolút hasznosak voltak. Folytatni és kiteljesíteni szeretném ezeket, még több folyóiratot bemutatni, mint mondjuk a Thalassa, merthogy a pszichoanalízist is a művészeti interpretáció részének tartom. A Beke László által kezdeményezett, nagy, kultúrtörténeti kiállításokat is folytatnám, csak más aspektusból: nem "kívülről", művészettörténészi értelmezésből, hanem "belülről", a művészek által, esetleg kurátornak fölkért művészek közreműködésével. A nemzeti, lengyel, cseh stb. "felvonultatásokat" önmagában már nem tartom aktuálisnak: inkább a képzőművészeti "termelésből" adódó, meghatározott témákban képzelnék el nemzetközi kiállításokat.

MN: Tervezi turnézó, külföldi kiállítások átvételét?

FJ: Ezekben általában van valami merevség, valami akadémizmus. Kimarad belőlük maga a művész, nélküle is minden helyszínen fölépíthetők. Ami pedig mindenhová való, meggondolandó, hogy kell-e. Ezeknek régebben nagy hasznuk volt, nélkülük sok információhoz nem jutottunk volna hozzá, nem rosszak ezek, de ma már inkább a fotókiállításokat tartom alkalmasnak a turnézásra.

MN: Milyen képzőművészeti tendenciákat érzékel, amelyeket a Műcsarnokban fontosnak tartana bemutatni, netán ösztönözni?

FJ: Annak a generációnak a megismertetése, amely az Áthallás című kiállításon akár az úgymond multimediális, akár a hagyományos műfajokhoz visszatérve szerepelt, feltétlenül fontos, még szélesebb körben is. De vigyázni kell, nehogy épp azáltal intézményesüljenek a fiatalok, váljanak akadémikussá a műveik, hogy bekerültek a Műcsarnokba. Tehát hogy ne a végső, hanem az első fontosabb állomás legyen számukra a Műcsarnok, egy nyitott helyszín. Fontos a szociálisan érzékeny, szociális kérdések körül kutakodó művészet vagy a "grand art" eredményeit összefoglaló kiállítástípus is. A Műcsarnok úttörő szerepet vállalhat, nem kell eladhatóságra törekednie, mint egy galériának, miközben például a Ludwig Múzeum létrejötte óta egy sor feladatot már nem kell felvállalnia.

MN: Hogyan képzeli el a Magyar Szalon-probléma kezelését?

FJ: Az, ahogy most a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete és a Műcsarnok közösen meghirdette a Szalont, műfajok szerint bontott kiállításokkal, illetve a festészetnél tematikusan kiírva, az szerintem kifejezetten izgalmas és tartalmas. Végre nem harcról van szó, hanem egy emberileg és szakmailag, jó kurátorokkal megtámogatott igényről. Abban nem vagyok biztos, hogy én is ugyanígy, műfajokra bontva folytatnám, hanem inkább abból kiindulva, hogy mi tematizálódik éppen a művészetben, műfajoktól függetlenül.

MN: Ami megint csak más, mint amit a Szalon kezdeményezői eredetileg szerettek volna, hogy bárki beadhat, aztán egy zsűri abból válogat.

FJ: Hasonló történt Szombathelyen is. Én nem tartottam aktuálisnak, de a megyei képzőművészek akarták, hát azt mondtam, legyen Vas Megyei Szalon, méghozzá Szent Márton napján, aki Szombathely szülötte. Mindenki kapott négy négyzetmétert, ahol két évnél nem régebbi műveket állíthatott ki. Magyarán egy új szemléletet ütköztettem egy régi elvárással, amivel végül senki nem volt elégedett. Kiderült, hogy akik a Szalont forszírozták, a régi struktúrát akarják, hogy zsűri döntsön a műveikről. Ilyet ma már a Műcsarnokban sem lehet, fölösleges is lenne. Meg kell találni a formáját. Azt szeretném, ha mindenki elismerné, hogy az igazgató, a művészettörténész, a kurátor alázattal és tisztelettel áll a műtárgy előtt. Nem művészként, hanem a művészet szolgájaként. És nem akarnak rosszat a művészeknek.

Szőnyei Tamás