"Folytatnám, csak más aspektusból"(Fabényi Júlia, a Műcsarnok leendő igazgatója)

Film

MN: Dolgozott egy Saar-vidéki aukciós házban és egy magángalériában is.

Magyar Narancs: 1990-95 között a Műcsarnokban dolgozott, egy ideig a kiállítási osztályt vezette: ez milyen tapasztalatokat jelent?

Fabényi Júlia: Dinamikus kiállításszervezői gyakorlatot, ami azóta is nagy segítségemre volt mindenben, amit csináltam. Ez nagyon fontos a mindennapokban. Rábeszélni a művészt, hogy mégse szálljon ki az egészből két nappal a kiállításmegnyitó előtt, győzködni a külföldi művészeket, hogy különösebben kecsegtető előnyök, művészhonoráriumok nélkül állítsanak ki nálunk.

FJ: Ez egy kitérő volt. Az aukciós házban pár hónapig becsüsként dolgoztam, a megállapodás értelmében ingyen, aminek mégis az volt a hozománya, hogy a nevem forgalomba került. Ez egy régiségkereskedés volt, én pedig a kovácsolt- és öntöttvas, illetve a nem nemes alapanyagú ékszereknek, mint például a 20-as évek bakelit ékszereinek vagy a biedermeier időszakban kifejezetten drága, mert ritka alumínium ékszereknek voltam a specialistája. Amikor közeledett a karácsony, olyan munka után néztem, ami már a lakbért is fedezte. A galéria pedig a 80-as évek éppen kifutófélben lévő szellemiségét képviselte, az "újvad" festészet művészeinek grafikáival foglalkoztunk, kortárs német képzőművészettel, iroda- és lakberendezéssel.

MN: Milyen tapasztalatokat hoz Szombathelyről a Műcsarnokba?

FJ: Ami talán kevésbé látványos, de feltétlenül folytatni akarom, az a nyitás a fiatalság felé. A Szombathelyi Képtárat kezdetben a határ menti kulturális cserét segítő intézményként fogtam fel, két évszázad nagy művészetét próbáltam "levinni". Időközben megtapasztaltam, hogy nemcsak "külügyi" feladatunk van, hanem "belügyi" is: megmozgatni a helybélieket, főként az új generációval. A kiállítások megnyitóit Hosszú éjszakákkal egybekötött, nagyon sikeres, zenés eseményekké változtattuk. A Szombathelyi Képtár jó kísérletező terep volt a kortárs művészet bemutatására. Bátran belenyúltunk, kiemeltünk, nemzetközivé tettünk, úgy működtünk, mintha nagy, jelentős intézmény lennénk. Megmozdult egy új művészgeneráció és egy új közönség is. Itt ugyanez a szándékom, megfogni egy új réteget, közönségként és szereplőként egyaránt.

MN: Mennyiben lenne ez más, mint a Műcsarnokban rendszeressé vált koncertek, előadások, viták, folyóiratestek?

FJ: Nem sokkal, ezek abszolút hasznosak voltak. Folytatni és kiteljesíteni szeretném ezeket, még több folyóiratot bemutatni, mint mondjuk a Thalassa, merthogy a pszichoanalízist is a művészeti interpretáció részének tartom. A Beke László által kezdeményezett, nagy, kultúrtörténeti kiállításokat is folytatnám, csak más aspektusból: nem "kívülről", művészettörténészi értelmezésből, hanem "belülről", a művészek által, esetleg kurátornak fölkért művészek közreműködésével. A nemzeti, lengyel, cseh stb. "felvonultatásokat" önmagában már nem tartom aktuálisnak: inkább a képzőművészeti "termelésből" adódó, meghatározott témákban képzelnék el nemzetközi kiállításokat.

MN: Tervezi turnézó, külföldi kiállítások átvételét?

FJ: Ezekben általában van valami merevség, valami akadémizmus. Kimarad belőlük maga a művész, nélküle is minden helyszínen fölépíthetők. Ami pedig mindenhová való, meggondolandó, hogy kell-e. Ezeknek régebben nagy hasznuk volt, nélkülük sok információhoz nem jutottunk volna hozzá, nem rosszak ezek, de ma már inkább a fotókiállításokat tartom alkalmasnak a turnézásra.

MN: Milyen képzőművészeti tendenciákat érzékel, amelyeket a Műcsarnokban fontosnak tartana bemutatni, netán ösztönözni?

FJ: Annak a generációnak a megismertetése, amely az Áthallás című kiállításon akár az úgymond multimediális, akár a hagyományos műfajokhoz visszatérve szerepelt, feltétlenül fontos, még szélesebb körben is. De vigyázni kell, nehogy épp azáltal intézményesüljenek a fiatalok, váljanak akadémikussá a műveik, hogy bekerültek a Műcsarnokba. Tehát hogy ne a végső, hanem az első fontosabb állomás legyen számukra a Műcsarnok, egy nyitott helyszín. Fontos a szociálisan érzékeny, szociális kérdések körül kutakodó művészet vagy a "grand art" eredményeit összefoglaló kiállítástípus is. A Műcsarnok úttörő szerepet vállalhat, nem kell eladhatóságra törekednie, mint egy galériának, miközben például a Ludwig Múzeum létrejötte óta egy sor feladatot már nem kell felvállalnia.

MN: Hogyan képzeli el a Magyar Szalon-probléma kezelését?

FJ: Az, ahogy most a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete és a Műcsarnok közösen meghirdette a Szalont, műfajok szerint bontott kiállításokkal, illetve a festészetnél tematikusan kiírva, az szerintem kifejezetten izgalmas és tartalmas. Végre nem harcról van szó, hanem egy emberileg és szakmailag, jó kurátorokkal megtámogatott igényről. Abban nem vagyok biztos, hogy én is ugyanígy, műfajokra bontva folytatnám, hanem inkább abból kiindulva, hogy mi tematizálódik éppen a művészetben, műfajoktól függetlenül.

MN: Ami megint csak más, mint amit a Szalon kezdeményezői eredetileg szerettek volna, hogy bárki beadhat, aztán egy zsűri abból válogat.

FJ: Hasonló történt Szombathelyen is. Én nem tartottam aktuálisnak, de a megyei képzőművészek akarták, hát azt mondtam, legyen Vas Megyei Szalon, méghozzá Szent Márton napján, aki Szombathely szülötte. Mindenki kapott négy négyzetmétert, ahol két évnél nem régebbi műveket állíthatott ki. Magyarán egy új szemléletet ütköztettem egy régi elvárással, amivel végül senki nem volt elégedett. Kiderült, hogy akik a Szalont forszírozták, a régi struktúrát akarják, hogy zsűri döntsön a műveikről. Ilyet ma már a Műcsarnokban sem lehet, fölösleges is lenne. Meg kell találni a formáját. Azt szeretném, ha mindenki elismerné, hogy az igazgató, a művészettörténész, a kurátor alázattal és tisztelettel áll a műtárgy előtt. Nem művészként, hanem a művészet szolgájaként. És nem akarnak rosszat a művészeknek.

Szőnyei Tamás

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.