"Folytatnám, csak más aspektusból"(Fabényi Júlia, a Műcsarnok leendő igazgatója)

Film

MN: Dolgozott egy Saar-vidéki aukciós házban és egy magángalériában is.

Magyar Narancs: 1990-95 között a Műcsarnokban dolgozott, egy ideig a kiállítási osztályt vezette: ez milyen tapasztalatokat jelent?

Fabényi Júlia: Dinamikus kiállításszervezői gyakorlatot, ami azóta is nagy segítségemre volt mindenben, amit csináltam. Ez nagyon fontos a mindennapokban. Rábeszélni a művészt, hogy mégse szálljon ki az egészből két nappal a kiállításmegnyitó előtt, győzködni a külföldi művészeket, hogy különösebben kecsegtető előnyök, művészhonoráriumok nélkül állítsanak ki nálunk.

FJ: Ez egy kitérő volt. Az aukciós házban pár hónapig becsüsként dolgoztam, a megállapodás értelmében ingyen, aminek mégis az volt a hozománya, hogy a nevem forgalomba került. Ez egy régiségkereskedés volt, én pedig a kovácsolt- és öntöttvas, illetve a nem nemes alapanyagú ékszereknek, mint például a 20-as évek bakelit ékszereinek vagy a biedermeier időszakban kifejezetten drága, mert ritka alumínium ékszereknek voltam a specialistája. Amikor közeledett a karácsony, olyan munka után néztem, ami már a lakbért is fedezte. A galéria pedig a 80-as évek éppen kifutófélben lévő szellemiségét képviselte, az "újvad" festészet művészeinek grafikáival foglalkoztunk, kortárs német képzőművészettel, iroda- és lakberendezéssel.

MN: Milyen tapasztalatokat hoz Szombathelyről a Műcsarnokba?

FJ: Ami talán kevésbé látványos, de feltétlenül folytatni akarom, az a nyitás a fiatalság felé. A Szombathelyi Képtárat kezdetben a határ menti kulturális cserét segítő intézményként fogtam fel, két évszázad nagy művészetét próbáltam "levinni". Időközben megtapasztaltam, hogy nemcsak "külügyi" feladatunk van, hanem "belügyi" is: megmozgatni a helybélieket, főként az új generációval. A kiállítások megnyitóit Hosszú éjszakákkal egybekötött, nagyon sikeres, zenés eseményekké változtattuk. A Szombathelyi Képtár jó kísérletező terep volt a kortárs művészet bemutatására. Bátran belenyúltunk, kiemeltünk, nemzetközivé tettünk, úgy működtünk, mintha nagy, jelentős intézmény lennénk. Megmozdult egy új művészgeneráció és egy új közönség is. Itt ugyanez a szándékom, megfogni egy új réteget, közönségként és szereplőként egyaránt.

MN: Mennyiben lenne ez más, mint a Műcsarnokban rendszeressé vált koncertek, előadások, viták, folyóiratestek?

FJ: Nem sokkal, ezek abszolút hasznosak voltak. Folytatni és kiteljesíteni szeretném ezeket, még több folyóiratot bemutatni, mint mondjuk a Thalassa, merthogy a pszichoanalízist is a művészeti interpretáció részének tartom. A Beke László által kezdeményezett, nagy, kultúrtörténeti kiállításokat is folytatnám, csak más aspektusból: nem "kívülről", művészettörténészi értelmezésből, hanem "belülről", a művészek által, esetleg kurátornak fölkért művészek közreműködésével. A nemzeti, lengyel, cseh stb. "felvonultatásokat" önmagában már nem tartom aktuálisnak: inkább a képzőművészeti "termelésből" adódó, meghatározott témákban képzelnék el nemzetközi kiállításokat.

MN: Tervezi turnézó, külföldi kiállítások átvételét?

FJ: Ezekben általában van valami merevség, valami akadémizmus. Kimarad belőlük maga a művész, nélküle is minden helyszínen fölépíthetők. Ami pedig mindenhová való, meggondolandó, hogy kell-e. Ezeknek régebben nagy hasznuk volt, nélkülük sok információhoz nem jutottunk volna hozzá, nem rosszak ezek, de ma már inkább a fotókiállításokat tartom alkalmasnak a turnézásra.

MN: Milyen képzőművészeti tendenciákat érzékel, amelyeket a Műcsarnokban fontosnak tartana bemutatni, netán ösztönözni?

FJ: Annak a generációnak a megismertetése, amely az Áthallás című kiállításon akár az úgymond multimediális, akár a hagyományos műfajokhoz visszatérve szerepelt, feltétlenül fontos, még szélesebb körben is. De vigyázni kell, nehogy épp azáltal intézményesüljenek a fiatalok, váljanak akadémikussá a műveik, hogy bekerültek a Műcsarnokba. Tehát hogy ne a végső, hanem az első fontosabb állomás legyen számukra a Műcsarnok, egy nyitott helyszín. Fontos a szociálisan érzékeny, szociális kérdések körül kutakodó művészet vagy a "grand art" eredményeit összefoglaló kiállítástípus is. A Műcsarnok úttörő szerepet vállalhat, nem kell eladhatóságra törekednie, mint egy galériának, miközben például a Ludwig Múzeum létrejötte óta egy sor feladatot már nem kell felvállalnia.

MN: Hogyan képzeli el a Magyar Szalon-probléma kezelését?

FJ: Az, ahogy most a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete és a Műcsarnok közösen meghirdette a Szalont, műfajok szerint bontott kiállításokkal, illetve a festészetnél tematikusan kiírva, az szerintem kifejezetten izgalmas és tartalmas. Végre nem harcról van szó, hanem egy emberileg és szakmailag, jó kurátorokkal megtámogatott igényről. Abban nem vagyok biztos, hogy én is ugyanígy, műfajokra bontva folytatnám, hanem inkább abból kiindulva, hogy mi tematizálódik éppen a művészetben, műfajoktól függetlenül.

MN: Ami megint csak más, mint amit a Szalon kezdeményezői eredetileg szerettek volna, hogy bárki beadhat, aztán egy zsűri abból válogat.

FJ: Hasonló történt Szombathelyen is. Én nem tartottam aktuálisnak, de a megyei képzőművészek akarták, hát azt mondtam, legyen Vas Megyei Szalon, méghozzá Szent Márton napján, aki Szombathely szülötte. Mindenki kapott négy négyzetmétert, ahol két évnél nem régebbi műveket állíthatott ki. Magyarán egy új szemléletet ütköztettem egy régi elvárással, amivel végül senki nem volt elégedett. Kiderült, hogy akik a Szalont forszírozták, a régi struktúrát akarják, hogy zsűri döntsön a műveikről. Ilyet ma már a Műcsarnokban sem lehet, fölösleges is lenne. Meg kell találni a formáját. Azt szeretném, ha mindenki elismerné, hogy az igazgató, a művészettörténész, a kurátor alázattal és tisztelettel áll a műtárgy előtt. Nem művészként, hanem a művészet szolgájaként. És nem akarnak rosszat a művészeknek.

Szőnyei Tamás

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.