Az elveszésről szól (Egressy Zoltán drámaíró)

szerző
Kovács Gabi
publikálva
2000/34. (08. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Nagyon unod már, hogy mindig a

Drámák című kötetében elolvashatja a Portugált, sőt a Sóska, sültkrumpliban címűt is. A Portugál filmváltozata hamarosan a mozikban. Portugálról faggatnak?

Egressy Zoltán: Nem. Azt unom, ha Portugáliáról kérdeznek. Arról szoktak.

MN: Akkor beszéljünk Portugáliáról. Wim Wenders is beleszeretett, bár leginkább a Madredeus énekesnőjébe.

EZ: A Madredeus énekesnőjébe én is beleszerettem, találkoztam is vele két éve. Nagyon nem szeretek arról beszélni, hogy milyen jó közösséghez tartozni (én például az égvilágon semmilyen irodalmi csoportosulásnak nem vagyok tagja), de az feltűnő, hogy ott mindenki együtt van valahogy, és ismeretlen a cinizmus.

MN: Kilenc éve megjelent egy versesköteted, aztán hosszú ideig csend. Két éve pedig rajtaütésszerűen drámaíró lettél. Hogyan kerül egy fiatal és ismeretlen drámaíró első színdarabja pont a Kamrába?

EZ: Radnóti Zsuzsa dramaturg adta oda Zsámbéki Gábornak. Egy ideig úgy volt, hogy a Vígszínház mutatja be, aztán átkerült, és jó, hogy így történt. Tudtam, hogy ez a közönség szeretni fogja a szöveget.

MN: Volt zenekarod. Ott még doboltál.

EZ: Szerintem a kilencvenes évek legjobb beatzenekara volt a Sztriptíz, de nem olyan nagy baj azért, hogy már nincs. Most kitaláltam, hogy klarinétozni fogok.

MN: Sok olyan dologgal foglalkoztál, ami nem esett jól?

EZ: A zene speciel jólesik, de azért előfordult. Most is előfordul. Nehéz lenne mondjuk olyan napirendet kialakítani, mint amilyent Balzac. Délután kettőkor ébredt. Ez még rendben volna. Nyolcig írt, akkor lefeküdt. Éjjel kettőkor megint felkelt. Írt. Reggel nyolckor lefeküdt aludni. Ez jó.

MN: Vonzana?

EZ: Nem, ez azért túlzás, de valahol imponáló, hogy csak azt csinálta, amit a szíve diktált. Az érdekelte, hogy írjon. Én azért úgy tudom, hogy állandó adósságai is hozzájárultak ehhez a napirendhez. Egyébként nem ismerek olyan mai drámaírót, aki drámaírásból él. Persze nem kötelező jól élni. Korábban napilapoknál dolgoztam. Két évig kéne még folyamatosan aludnom, hogy kiheverjem azt az időszakot. De van két gyerekem. Így aztán csinálok ezt-azt.

MN: Úgy hírlik, nagyon gyorsan gépelsz.

EZ: Nem, gépíró azért nem vagyok. De jó, mert egyébként elrohannának előlem sebesen szárnyaló gondolataim, így viszont utolérem őket.

MN: Sóska, sültkrumpliban a Shure-ban játszott darabod címe. Furcsa ízlés.

EZ: Anyukám csinálta így gyerekkoromban, ez a kedvenc ételem. A darab egyik szereplője eszik ilyet, ezért ez a címe.

MN: A Portugálra azt mondják, az elvágyódásról szól, a Sóska pedig egy bírói öltözőben játszódik.

EZ: A foci csak a téma, a közeg meg az ürügy. A Portugál egyéként nemcsak az elvágyódásról szól, inkább arról, hogy egy külső erő (egy érkező ember) hogyan robbanthat fel meglévő kapcsolatokat. Ott is fontos, hogy zárt a tér. Jobban érzékeltethető, hol vannak a tolerancia meg a szabadság határai. És az is, hogy egyáltalán hol van a szabadság, kívül vagy belül.

MN: Azt mondják, a mai írók Parti Nagy meg Esterházy köpönyegéből bújtak ki, és a használt nyelv amolyan műnyelv.

EZ: Bizonyos értelemben műnyelv egy mű nyelve, de igazából én azt szeretném, ha nagyon természetes lenne. Minden szereplőm máshogy beszél, három ember háromféle stílusban. De fontos, hogy a nyelv csak eszköz, és nem cél. Mint egy hangszer, olyan. Most hallottam színházi emberek egy csoportjának komoly problémájáról, hogy valakinek a darabját miért nem vállalja fel egyik színház sem. Lehet, hogy jók a szövegek, de nincsenek működő színpadi szituációk. Csak azért mondom, mert az fontosabb, mint a nyelv. A színpadi realizmus. Ez nem jelenti azt, hogy realistának kell lenni, a Portugál helyenként egészen szürreális, de ez csak nagyon komoly színpadi realitásból születhet meg. Így igazi, így marad tétje a dolognak.

MN: Egyesek a nyelvezet miatt istenítik a Portugált, mások ezért marasztalják el. A kritika mit jelent számodra?

EZ: Jó, ha indulatokat vált ki valami, de én például nem tudok mit kezdeni a szélsőségekkel. És nagyon nem mindegy, ki írja a kritikát, mert Magyarországon ma bárki írhat, aki akar. De egyáltalán nem kritikák alapján járnak az emberek színházba.

MN: Nincs hatása a közönségre, hogy mit írnak valamiről?

EZ: Sajnos, vagy hál´ istennek kábé annyi, mint a cipőfűzőm állapotának Robert De Niro testhőmérsékletére. Néhány kritikus véleménye persze fontos. Főleg ha tárgyszerűen, elemzően, és elfogulatlanul képes írni.

MN: A filmszemlén bemutatták a Portugálból készült filmet, amit szeptembertől játszanak a mozik. Aki a színházi előadást nem látta, annak tetszett, aki igen, annak nem annyira.

EZ: Túl sok minden kimaradt a filmből. De nekem tetszik. Pedig én láttam az előadást.

MN: A Neoprológus Kiadó adta ki a kötetedet, amelyben az említett két darab mellett a Reviczky is benne van. Örülsz neki?

EZ: Persze, jó, hogy nyomtatásban megvannak most már. Egy nap alatt kellett a korrektúrát elolvasnom, és akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen az elveszésről szól mindhárom darab. Bármi van is a felszínen.

Kovács Gabi

szerző
Kovács Gabi
publikálva
2000/34. (08. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...