András Edit: A 90-es években a környező országokban sorra rendezik az ilyen kiállításokat. Benne van a levegőben. Ez a téma Magyarországon a rendszerváltás után jelent meg, addig se kiállítási gyakorlat, se művészettörténeti diskurzus, se feminista mozgalom szintjén nem volt jelen. Sőt sokáig úgy tűnt, hogy magában a művészetben sem. A nemzetközi életben a 70-es évek óta van jelen a nőművészet, a genderről, a társadalmi nemről folytatott diskurzus. Különböző generációk, attitűdök, szemléletmódok váltották egymást, de hozzánk ez a majd harmincéves történet nem szivárgott be. Ennek egyik oka, hogy a szocializmus kisajátította és valamilyen szinten meg is oldotta a "nőkérdést", ugyanúgy nemnélküliséget hirdetve, mint a modernista művészet. Az univerzális, nem nélküli művészetből kizáratott minden, ami ettől a kánontól eltért. E nemnélküliség lényegében a férfival megfeleltetett értékeket abszolutizálja a patriarchális társadalomban. A modernista vagy avantgárd művészetfelfogás kiiktatja a személyest, a nő saját énképének elhelyezését a társadalomban. A hivatalos, illetve ellenzéki művészet polarizációja szintén e diskurzus beáramlása ellen hatott. Egységfrontot kellett képezni a hivatalos művészet ellen, és ennek mindenfajta önérvényesítő hang alárendelődött, legyen szó nemi, faji vagy bármilyen más identitásról.
MN: Ebbe a diskurzusba ön sem itthon hallgatott bele.
AE: A 90-es évek elején a családommal együtt három évet az Egyesült Államokban töltöttem. A kiállítótermeket járva azzal szembesültem, hogy olyan művészet van a színen, amelyet a magammal hozott, itthon megtanult elméleti rendszerrel nem tudok megközelíteni. Lepattan róla. Sok minden mással egyetemben így kerültem szembe a gender problémakörével. Az angol nyelv megkülönbözteti egymástól a biológiai nemet, a sexet és a társadalmilag konstruált nemeket, a társadalmi nemi szerepeket jelentő gendert. Képzőművészeti vonatkozásban mindig ez utóbbit használjuk. Sokat írtam erről a jelenségről. Amikor 1995-ben az "budai Társaskörben Andrási Gáborral egyéves kiállítássorozatot rendeztünk Vízpróba címmel, arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon ez a jelenség, ez a megközelítési mód létezik-e nálunk is.
MN: Milyen tanulságokkal járt ez a sorozat?
AE: Nagyon sokan ódzkodtak ettől az egésztől. Azt tapasztaltuk, hogy miközben az elmélet, a diskurzus nem létezett, maga a jelenség nagyon is. A művészek munkáiban megjelentek a nemi identitás meghatározására irányuló szándékok. De szemben az amerikai vagy nyugat-európai példákkal, áttételesebben, burkoltabb formában, kicsit álcázva. Az 1997-es Velencei Biennálén már ezt az attitűdöt vállalva szerepeltettek Magyarország képviseletében három fiatal nőt, El-Hassan Rózát, Herskó Juditot és Köves Évát. Ezután gomba módra elszaporodtak az ilyen jellegű, akár történeti, akár tematikus megközelítésű kiállítások. A 80-as évek művészetének exkluzív férfiklubjellege volt. A rendszerváltás utáni pillanatnyi identitászavarban a nők, akik kiszorultak az újfestészet 80-as évekbeli fölfutásából, és olyan alternatív terepet kerestek maguknak, mint például az installáció, a fotó, a videó, gyorsabban tudtak váltani, és amit csináltak, az sokkal jobban kapcsolódott a nemzetközi trendekhez. Visszatérve az első kérdéshez: a mostani kiállítás előzménye az, hogy egyrészt a rendszerváltással begyűrűzött maga a diskurzus, másrészt pedig az, hogy a kortárs művészetben, a fiatal nemzedékek művészetében megjelent az az erős, reflektív jelleg, ami a nemi identitással, a leosztott szerepekkel, egyáltalán a társadalomban élő nőképpel foglalkozik, és azt vizsgálja, hogy miként határozódik meg ez a kép a médián keresztül, a reklámban, a nyelvhasználatban, a tudományban, a pszichológiában stb. A kortárs nőművészet erős jelenléte szinte kikényszerítette ezt a retrospektív áttekintést, de kellett hozzá nyitottság és érzékenység is a rendező részéről, hogy ezt egy hivatalos intézményben vállalja. A diskurzus beáramlásával kulcsot kaptunk annak a megismeréséhez is, hogy a korábbi nemzedékek művészetében miként volt jelen ugyanez a jelenség. Azután lehetett csak megfejteni, hogy nyelvünk lett hozzá. Amikor nőműveszetről beszélek, azokat a munkákat, azokat a művészeket sorolom ide, amelyek, akik valamilyen módon ezekre a gender-szerepekre, a gender-reprezentációra reflektálnak. Azok a munkák, amelyek a modernista kánont követve sem tudatosan, sem tudattalanul nem reflektálnak saját helyzetükre a társadalomban vagy a művészetben, nem sorolhatók ide, még ha nőnek született alkotó készítette is őket.
MN: Hogyan vélekedik a mostani kiállításról?
AE: A legnagyobb problémám vele, hogy nem tisztázza önmaga számára, hogy voltaképpen mit jelent a nőművészet, és mit akar bemutatni. Ezért többféle szempontrendszer csúszik egybe. A történeti közelítésen belül nincs tisztázva, hogy a meglehetősen esetlegesen elősorolt nevek közül kit vagy mit sorol be a nőművészet kategóriájába. Szerepelnek olyan művészek is, akiknek a munkáját semmilyen reflektív jelleg nem jellemzi, belesimultak a korábban érvényes diskurzusba, viszont a másod-, harmadvonalat képviselik. Nem foglalkoznak azzal, hogy saját szerepük miként jelenik meg a társadalmi építményben. És azoknak a munkáknak, melyek legyenek mégoly kitűnőek is, de nem reflektálnak a gender-viszonylatra, úgy vélem, szintén semmi keresnivalójuk 2000-ben egy ilyen kiállításon. Ezzel szemben szerepelnek reflektív munkák is, részben olyan ismert művek, amelyek nem ízültek be az eddigi történetírásba, de most új olvasatot nyertek, vagy értelmezhetővé váltak, mint például Anna Margit vagy Maurer Dóra és Keserü Ilona egyes munkái, részben a fiatalabb nemzedékek alkotásai. Megkérdőjelezhető az is, hogy szinte csak hagyományos műfajok képviseltetik magukat, a festmények és szobrok mellett mindössze egy-két grafika és két videó van, teljesen esetlegesen. Éppen azok az alternatív műfajok hiányoznak, mint a fotó, a videó, az installáció, amelyekben a nőművészeti tevékenység igazán kibontakozott. Problematikus a külön textilszoba is: a textiles nők a nőművészeten belül is gettóba kerültek, pontosan követve a hagyományos műfaj-hierarchiát, melyben a festészet és szobrászat alá rendelődik az iparművészet. Itt, a hagyományos műfaj-hierarchiát megkérdőjelező munkák mellett jó néhány dekorációs célú textil is ki lett állítva. Ezek persze a mesterség magas szintű tudásáról árulkodnak, de az égvilágon semmi reflektív jelleggel nem bírnak.
MN: A régebbi munkák közül Szenes Zsuzsa kötött őrbódéjának vagy Solti Gizella befőttjének, gondolom, mindenképp helye van egy ilyen kiállításon.
AE: Ez nem vitás. Ezek pontosan a művészet zárt, hagyományos kategória-rendszerét opponálják, amelybe ugye a kötés vagy a befőzés nem fér bele. De nem dekorációs célú függönyök és szőnyegek valók melléjük, hanem sokkal inkább mondjuk Berhidi Mária szobra vagy Drozdik Orsolya performance-a, vagy Benczúr Emese műfajhatárok között csúszkáló munkái. A műfaj, a hordozó teljesen lényegtelen. Konzervatívvá és nagyon szárazzá teszi a kiállítást, hogy hordozók, műfajok szerint csoportosítja a munkákat, és nem az attitűd, a szemlélet, az üzenet szerint. Azokat a dekonstrukciós törekvéseket kellene inkább megmutatni, amelyekkel a rögzített műfajhatárokat, szemléletbeli korlátokat akarják átlépni a nők, teljesen függetlenül attól, hogy ezt miféle eszközzel, médiummal teszik. A legfiatalabb nemzedék munkái rést ütnek ennek a zárt építménynek a falain, amelyekbe folytonosan beleütköznek, ha olyasmiről akarnak beszélni, ami a korábbi struktúra számára nem megengedett. Benczúr Emese például módszeresen megfricskázza a műfaj-hierarchiát, s a művészet mibenlétéről alkotott fogalmunkat. Festészeti diplomakiállításán egy gurtnit állított ki azzal a több százszor ráhímzett szöveggel, hogy Teljesítem a kötelességemet. Németh Hajnal videóin saját használatú, "háziasított" vallást teremt meg, amikor egy fürdőkádban vízen jár, vagy a testvérével rituális módon ostya helyett chipset tesznek egymás szájába. Hogy milyen erős gátja a formai esztétikába tapadó szemlélet a reprezentáció felől való közeledésnek, azt az mutatja, hogy például nem kapott itt helyet Nagy Kriszta a Kortárs képzőművész vagyok című, nagy port kavart művével. Pedig a mai művésznemzedékből a leghatározottabban ő foglalkozik a nők helyzetével, reprezentációjával, a reklámban, médiában való megjelenésével napjaink társadalmában, provokatív módon párhuzamot vonva a nők és a képzőművészet marginalizálódása között. Mégis kimaradt. Gondolom, fönnakadt a modernizmus által fölállított, formai esztétikai kategóriákkal operáló kvalitásszűrőn, éppen, mert minden elemében szemben áll a modernizmus kánonrendszerével: kapcsolatban van a populáris kultúrával, az alkotó megjelenik rajta egy modell pózában, opponálja a művészet transzcendens jellegét, kiviszi az utcára, és nagyon határozott társadalomkritikai üzenet van benne.
MN: Mennyiben befolyásolja a piac a nőművészet helyzetét?
AE: Akár Amerikában, akár Nyugat-Európában ez az attitűd abszolút része a művészeti életnek, jelen van a galériákban, az új típusú művészettörténet-írásban. Vannak a piacon női sztárok, mint Cindy Sherman, Jenny Holzer vagy Barbara Kruger, azonban sok galériás panaszkodik amiatt, hogy még a tradicionális műfajokban is nehezebben tudnak eladni nőtől, mint férfitól, hát még ha nem festményről, hanem mondjuk installációról van szó. Sokan úgy vélik, akkor tud a piacon boldogulni a nő művész, ha az erős politikumot kiszippantja munkáiból. Nálunk nem hiszem, hogy bármilyen diszkrimináció érvényesülne a műpiacon. A legkeresettebbek persze itt is a festmények, és mivel a nők a festészet területén kevésbé tudtak érvényesülni, mint a férfi sztárok, implicit módon lehetett befolyása a piacnak.
MN: Megjelenik-e a férfiak művészetében is a gender-problematika?
AE: Nagyon jó kérdés. A válasz: igen. A választóvonal a kortárs művészetben ugyanis nem ott húzódik, hogy férfi vagy nő műveli, hanem ott, hogy az ember az univerzum helyett önmagára kezdett koncentrálni a művészetben, foglalkozni kezdett az őt körülvevő szűkebb világhoz, a másik emberhez, a társadalomhoz való viszonyulásával, s ez éppúgy kérdés egy férfi, mint egy nő számára. A Ludwig Múzeumban, A Fal után című kiállításon például látható volt egy csomó férfi is, akik ezt az erősen kritikus, analitikus jellegű művészetet képviselik. Magyarországon is vannak férfi művészek, akik a korábban a művészeti kánonból kiszorított elemek vizsgálatával foglalkoznak, bár tény, hogy ez az új szemlélet erősebben van jelen a nők művészetében. A gender-kérdéstől elrugaszkodva pedig egy csomó más hang is előjött, amely azt vizsgálta, hogyan zárultak ki egész nemzetek vagy régiók a modernitás Európa-központú felfogásából. A kortárs művészetben hihetetlenül erősen vannak jelen az ázsiaiak, afrikaiak, dél-amerikaiak is.
MN: A minap részt vett egy nemzetközi konferencián Dubrovnikban. Miről volt ott szó?
AE: A nők művészete és a feminista teória viszonyát vizsgálták elsősorban a közép-kelet-európai régióban. Hogy miként lehet használni egy alapvetően nyugati teóriát egy keleti művészeti jelenségre, miközben e tekintetben is jelentős különbségek vannak a régió egyes országai között. Vétek lenne egy az egyben átvenni a nyugati teóriát, mert teljesen torz kép jönne ki. A leginkább járható út véleményem szerint a munkák vagy életművek egyenkénti analízise. Ehhez talán hozzájárulhat az Open Society Institute támogatta kutatómunka is, melynek eredménye két tanulmány formájában bekerült a kiállítás kísérő kiadványába, illetve melynek során az általam vezetett csoport, Andrási Gábor, Sturcz János, Turai Hedvig interjúkat készített harmincöt mai magyar nőművésszel a gender-kérdésről, amit majd egy kötetben szeretnénk megjelentetni. A beszélgetések érdekes tapasztalata, hogy a témával kapcsolatos frusztrációk erősen élnek a művészekben: miközben a munkáikban jelen van ez az attitűd, egyöntetűen elhatárolódnak a nőművészet diszkriminatív, oppozíciós vagy nemi alapon történő szerveződésként való kezelésétől. És szétcsúszás van még a legfiatalabbaknál is a munkáik között és a között, ahogy ők maguk interpretálják azokat: a nyugati vagy akár a környező országokban élő társaikkal szemben alig-alig ismerik és használják az idevonatkozó teóriát. Munkájuk sok esetben a posztmodernként nevezhető művészetszemléletre fűződik fel, viszont egy korábban tanult nyelven beszélnek róla.
Szőnyei Tamás
A második nem - Magyarországi nőművészet 1960-2000 című kiállítás október 11-ig tekinthető meg az Ernst Múzeumban; nem katalógusa, de hozzá kapcsolódva jelent meg a Kijárat Kiadó gondozásában, Keserü Katalin szerkesztésében a Modern magyar nőművészet című tanulmánykötet.
