Magukról a csarnokokról
reklámozás és igazságtalan előnyteremtés veszélye nélkül nevesítve nem szólhatok, viszont azt sem állíthatom, hogy mondjuk a Szenkó Tréd ürögi csarnokában gyönyörködöm a kannás borokra hulló szűrt napfényben; tetővilágítás, ismerj magadra, menj. Nem. Egy kisebb vagy egy nagyobb vásárcsarnok, ha ellenállt a szupermarketesedésnek, és ha még mindig ott tart valaki, hogy vadászhat akciós termékre, olcsóbb árra, megfizethető neki még az ötforintos erőspaprika, vagy műanyag tányéron ráadásul húszat kap egy hatvanasért, avagy félpótkávé-keveréket tud még kikotorni valami alagsori polcról, netán a karzati büfében elébe teszik már a deci száraz fehér bort... vagyis ha játszhatja még azt a kéjes pajkoskodósdit, melynek jegyében szinte megörülünk, hogy ötezressel indul a világ, ezressel alig - csekély faldarabnyi sajt háromszáz, félliteres tejföl száznyolcvan, a liter bor is (és mi az!) kétszáz, s még milyen akkor, a pogácsa hatvan, nem folytatom. Éltem (s Londonban) 1994-ben még napi kétszáz forintból. És ha hétfőtől péntekig gombát eszem, akkor is csak a prézli vagy hagyma vagy fűszerpénzt (netán a tejfölét, az erős paprikáét! de ez szóismétlés, rendes író kerüli) kell hozzácsapnom, és londonias az összeg. Vagyis egyelőre megvagyunk, de vannak, akik még sebesebben kavarulnak a bajba. Mindegy, az életnek és az írásnak ez a kegyetlensége: vendéglők attól még kénytelenek reklámozni magukat, mert Rupliföldön tízezrek halnak éhen - különben ők is éhen halnának.
Szép Ernő szellemében kérem hát azokat, akik nagyobb csarnokok örömét bajosan engedhetik maguknak, kérem őket, ne haragudjanak, ha operabálok (sose voltam) és tűzijáték-szervezések (házi sporttornákon túl semmit sem szerveztem, sosem szervezkedtem, inkább csak rendeznék, de mily rendet? magánt) s más ily divatozások helyett mégis e betevő falat hazahordóhelyeiről szólok.
Sportcsarnok
volt nekem ma kedves vásárlóhelyeim egyike, 1964-ben a tokiói olimpiát hallgattam ott sokszor, rádiókból: nem is tudom már: vívás, ilyesmi, mondom, nem tudom. Egy azóta fájóan elmarketosított csarnokból az 1956-os forradalom után krumplit hordtam haza, még gimnazistaként. Vagy milyen szép az égitest-nevű csarnok, már csak e név miatt is. Megyek oda, az égitestre. Valami természetjárás van a csarnokozásban. Mindig akadnak szép esetlegességek. Hajdan, mikor az még nyaralásnak viszonylag a legolcsóbb volt, az őszi Adria - hatvanas évek, hetvenesek szűk fordulója -, ott az emberfia és emberlánya élvezte, hogy szinte kéz a kézben tülekszik a nyaralók belső eleganciájával a főtéri vegyesboltban és bűvöletes vegyesszagokban. Vagy volt a Dulay néni kisboltja a környéken itt (ma csak Contesso Szupercipő, Zsalugáter Kft., Trotti Dame, Fecundo Mundo van emez egykor oly élhető, de nyilván kinőtt üzletecskék helyén; Fecundo Mundóba viszont már sosem fogok belenőni).
Az író, mint sportos és nem kereskedőleges egyén, tehát még mindig a tisztességes eredmények és teljesítmények rabja, annyinál tart így körülbelül, mint egy lengőkuglizó vagy egy bogáncstájékozódó-távgyalogló. De hagyjuk. Az író, mint sportos egyén, célokat tűzhet ki még mindig. Van visszahajított könyve, levett pénze, vannak abszurd alapfeltételei, rendre tiszteletpéldányos fizetségei; nem azt mondja, hogy szó- és szerződés... khm, khm, "szegélyezések" ezek az őellenében, csak saga van, szabadosságok, szerviek. Szervek-részérőliek. Reszelőiek, lekoptatók. Köztudott, hogy "minden nehezül". Ül, de azért áll. Mint amaz ősznek a háza a 200 éve született költőnél. Meg a "200", "150", "2000" is áll, e mozgalomszerűségek. Állunk. Le, fel.
És látszik így máris, mikhez képest eleven az embernek, az író embernek netán, mégis egy-egy csarnok.
Lehet udvariasnak
lenni, így fontoskodni, kitérni olaszos ívben, s nem úgy, ahogy Lucchitti beteker a Francia Körversenyen az imbolyogtatott első kerekével Furginusnak Litvániából. Örüljön a Furginus, hogy profi versenyekre járhat már a széthullás után. Meg lehet vitatni, vajon az egri kislány, az egri olasz (szóismétlés), netán a zöldveltelini (így, egybe írva), a száraz-e, a félszáraz-e a hiper; vagy épp a félszáraz adja a száraznak az ő minőségét, és befolyásod van a pult mögötti világban (ahogyan kiadóknál szinte alig!), nagyobb befolyásod, mint a szakmádban, 95%-kal nagyobb, mint külhonokban (nem a te nevedet közli a 3sat reggeli képújságja, hogy faképnél hagyod a Tumultus Kiadót az Elba mentén, te a reggeli képújság hírei révén csak Elsnernek, a fiatal német teniszezőnek az elődöntőbe jutását fogadhatod örömmel, meg hogy a rákbetegséget leküzdő amerikai talán diadalmaskodik másodszor is a körversenyen, lásd Lucchitti, Furginus), borszakértősködsz, na ja, vegyesboltos és kocsmáros (is) volt egyszerű sorból (pásztorkodás a háttér) feltört nagyapád, jó, hát a húszas évek elején egyszerűbb (fa) ház a Svábhegyen, ilyen idők. Ma egy négyzetméternyi lakást vehetsz egy tűrhetőbb könyvhonoráriumból. A gombásnál elköszönnek tőled; ismerik a gombamániádat, kedvelnek érte. "Legyen aztán jó fiú... egy év múlva jövök csak újra a pult mögé..." Nézzünk oda! Vagy: "Mester...", és rácsal egy eladó 42 forintot a salátádra. Tág terünt ma is a csarnok. Fórum, ha az kell. Fátum (végzet) helyett kis könnyűlés. Megyek is (most). Ott folytatom. Fantáziázva.
A csarnokban írófélének képzelhetem magam.
A legcsarnokibb író és a legíróbb csarnoki.
Jeligénk és nevünk
választásának két alapelve volt.
Legközelebb is - mert menni fog ez most, míg szerző kedvenc íróiból - fussa! ám... híres életműrészlet lesz a rovatrész-jelige. Most Szép Ernő életösszéből egy elég jellegzetes részt választottunk ki, az író nevét magát.
Nevünk magunk innen, viszont: mindehhez a csarnoki írósághoz és írói csarnokisághoz összeszedettség kell. Ennek a szétszórtság is az egyik változata. Mivel nem követhetjük azt az alapvető keleties mondást, mely szerint a kabóca hangjából (ah, a kiszámíthatatlan, nem européer és nem amerikáner kabóca! bár Salingertől tudok róla) nem árulszik el (ki, ah a nem kereskedelmies kabóca!), mikor hallgat majd el, ugyanígy nem lehet tudni azt, Dekker, Armstrong, Pantani vagy Furmejcisz mikor szánja el magát "attakra", támadásra, magyarul, szökésre. Mikor tér vissza a kabóc´ hangja.
Az összeszedettséghez drill kell. Pontosabban: hogy tényleg ne. Amit ne, azt (ne). A világban kint másfél óra is sok. Mikor legyen ez, lásd kabóca. Reggel, délben, kora délután? Este többé semmiképp. Ehhez eleinte durva és terror, turva és derror a jeligéje az írónak önmaga iránt. Tévedni (err... etc.) emberi dolog.
S azért az író nemcsak csarnoki, de emberi is. Sőt. Csupa tévedés. A kabóca nem téved, mikor zeng. Az író igen. De majd innen - folytassuk.
