"Először féltem" (Wilheim András zenetörténész)

publikálva
2000/41. (10. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs:

Sztravinszkij egy vele készült interjúban elmondta, hogy A katona történetét az orosz zenekari hagyományokkal való végső leszámolásának tekintette. Wilheim András, a magyar CD karmestere, nem végleg számolt le eredeti hivatásával, a zenetörténészettel, csupán arra vállalkozott, hogy két estén, október 5-én és 6-án a Thália Színházban a pódiumon is irányítsa a válogatott zenészekből és színészekből álló gárdát. Ahogy kutatóorvosok sem fognak szikét, és végeznek szívműtéteket, úgy zenetörténészről sem hallottam eddig, aki otthagyta dolgozószobáját, hogy pálcát ragadva kiálljon egy zenekar elé. Nem véletlenül, hiszen mindkét szakmához az elméleti tudáson túl nagy manuális gyakorlat szükségeltetik. Igaz, hogy jelen esetben ön csak egy héttagú zenekart vezényel, de például a koncert hegedűse a Fesztiválzenekar koncertmestere, a lemez trombitása a Berlini Filharmonikusoknál fúj, és a többi poszton is olyan kitűnő zenészekről van szó, hogy őket instruálni egy praktizáló karmesternek is nagy kihívás.

Wilheim András: Féltem is először, annak ellenére, hogy a zenekar tagjai régi jó ismerőseim, persze nem ebben a minőségben, mint most, a karmester és a zenész sajátos viszonyában. Egyébként az, hogy nem karmester végzettségű ember vezényel, nem annyira különös, megteszik ezt hegedűsök, zongoristák is. Engem a Weiner-Szász Kamarazenekar keresett meg két évvel ezelőtt, hogy dolgozzam velük, adtunk is három koncertet, ennek egyik darabja volt A katona története. Igazi mélyvíz volt számomra, mert addig csupán néhány kortárs előadást dirigáltam, de végül is annak a munkának a gyümölcse a mostani lemezfölvétel. Akkor készítette el Gőz László A katona története zenei fölvételét. Ez pihent mostanáig, de idén augusztusban Ascher Tamás rendezésében a négy prózai szereplő, Kulka János, Helyey László, Szarvas József, Schell Judit hozzámondta a szöveget, mára pedig kész a lemez is.

MN: A kényszerű két év pihenő arra mindenesetre jó volt, hogy Lackfi János a mű szövegét újrafordítsa. Jobb lett?

WA: Mindenképpen. Nagyon örülök, hogy megtaláltam Lackfit, és sikerült megnyernem az ügynek. Ez az első olyan fordítás, amelyik szöveghűségben és költői igényességben is megállja a helyét.

MN: A lemezbemutató koncerten A katona története nincsen szcenírozva, a színészek játék és mozgás nélkül, hangjukkal idézik meg a mese szereplőit. Mennyire hiányzik a zene mellől a valódi színházi előadás, amit Sztravinszkij annak idején olyan szépen kitalált?

WA: Ne felejtsük el, hogy Sztravinszkij a színházi mellett megkomponálta a mű szvitváltozatát is, amelyiket a koncerttermekben gyakran hallhatunk, és ott lett hatalmas sláger a Királyi induló vagy A három tánc. Tehát a zene önmagában is nagyon hatásos. Az biztos, hogy ha a szöveg ehhez hozzájön, akár csak abban a formában, ahogy a mostani koncerten, hogy a színészek eszköztárukból az erős jelenlétre és az átélt szövegmondásra kénytelenek hagyatkozni, az előadás sokkal erősebb, mint a szvit esetében. Ez a lemezfölvételen már bebizonyosodott. Az igazi persze az lenne, ha egyszer színházi előadást csinálhatnánk A katona történetéből, de erre most nem volt pénz és lehetőség.

MN: A pénz Sztravinszkijt sem vetette föl az idő tájt, amikor A katona történetén dolgozott, azért is írta a darabot mindössze hét hangszerre, de az anyagi nehézségeket lelkesedéssel, találékonysággal ellensúlyozta. Ez a hevület nemcsak őt, hanem az akkori zenei élet többi résztvevőjét és persze a hallgatóságot is jellemezte.

WA: A XX. század elejének kortárs koncertjei sokkal nagyobb érdeklődést váltottak ki, mint ahogy az a napjainkban születő művekkel történik. A mai kortárs zenei élettel összehasonlítva szinte hihetetlen, hogy Bartók Táncszvitjét a húszas években két éven belül harmincszor adták elő különböző helyeken. Ez az aranykor a II. világháborúval véget ért, és utána már nem lehetett onnan folytatni, ahol abbamaradt, a zene új irányba fordult. A század első felének felhajtóereje az 5o-es években még valamennyire működött, de ezt a zene iparrá válása kioltotta.

MN: Mára pedig teljesen elszakadtunk saját korunk komolyzenéjétől. Kár, mert Sztravinszkij szerint csak a kortárs zenét ismerve érthetjük meg az elmúlt korok muzsikáját.

WA: Ez egész biztosan így van. Borzasztó egészségtelen állapot, hogy manapság az érdeklődés szinte teljesen a régi korok zenéje felé irányul. Ez a kezdetben teljesen normális tendencia, amelyet Mendelssohn indított el, amikor Bach Máté-passióját újra felfedezte, mostanra teljesen a visszájára fordult. Jelenleg ott tartunk, hogy a koncertélet jóformán a klasszikusok néhány művére korlátozódik. Persze ilyen aránytalanságok a kortárs zenei életben is megfigyelhetők. Nagyon jellemző, amikor már elismert zeneszerzők régebbi műveit egyszer csak elfelejtik. A fesztiválokat csak az általuk rendelt és bemutatott új művek érdeklik, ezeknek van igazából hírértékük, ezekkel lehet dicsekedni.

MN: Sztravinszkij már nem kortárs, de annyi idő még nem telt el a halála óta, hogy művei bekerülhettek volna abba az agyonjátszott repertoárba, amit ön említett.

WA: Amíg élt, de főleg a halálát megelőző időszakban nagyon népszerű zeneszerző volt szerte a világon, aztán halála után nagy apály állt be művei játszottságában. A közönség számára csak korai művei maradtak hozzáférhetők, a Petruskát és a Tűzmadarat tűzték műsorra mindenhol, de a későbbi alkotásokról egyszerűen nem vettek tudomást. Ma sincs másképp, az idős Sztravinszkij zenéjét szinte sehol nem játsszák. Újabban legalább a lemezkiadás terén van valami elmozdulás, kezdik megint kiadni Sztravinszkij saját fölvételeit, és a kevésbé ismert darabjaiból is készült néhány CD, de hogy ez csak véletlenül történik, vagy végre valóban helyére kerül az életmű, nem tudom. De ezzel a félreértelmezett életművel Sztravinszkij nem áll egyedül, a legutóbbi példa, ami Cage darabjaival történt. Cage-et is egészen a haláláig sztárolták, újabb és újabb műveket rendeltek tőle, minden megrendelő büszke volt, ha a plakátra lehetett írni: Cage-világbemutató. Senkit sem érdekeltek a már régebben előadott darabjai. A neve emblematikussá vált, mint védjegy működött, de a piacnak mindig újdonságra volt szüksége, mert azt lehetett jól eladni. Ezeket a műveket, amelyekért olyan nagy tülekedés folyt annak idején, ma hiába keressük a koncertprogramokban.

MN: Egy zenetörténész és egy karmester is sokat tehet háttérbe szorult művek érdekében. Ön ezen a héten vezényelni fog.

WA: Hogy aztán jó darabig megint ne legyen rá alkalmam. Pedig mindig nagyon izgalmas kirándulás az ilyen, jóllehet én elsősorban zenetörténész vagyok. Két könyvön is dolgozom most: az egyik a XIX. század szerintem legjobb s talán mindmáig legnagyobb magyar zenekritikusának, Péterfy Jenőnek a Pester Lloydban megjelent írásait tartalmazza, a másik pedig egy Kurtág György zenéjéről szóló monográfia. Mindkettőt lassan be kellene fejeznem.

Böröcz László

Az ősbemutató

Sztravinszkij és barátja, a költő Ramuz orosz népmesei elemeket válogatva írta meg saját Faust-történetüket, ördöggel, katonával, hercegnővel és narrátorral. A bemutatót, amelyet 1918-ban Lausanne-ban tartottak, egy jómódú svájci, Weiner Reinhart támogatása tette lehetővé. Annyira Reinhart sem volt gazdag, hogy teljes szimfonikus zenekart alkalmazzanak, ezért Sztravinszkij héttagú együttesre írta meg művét. Nem valószínű, hogy ez a kényszerűség különösebben zavarta volna, hiszen életének új fölfedezése, a dzsessz izgatta ez idő tájt, a hangszerelésben is ennek hatása érvényesült, és mint tudjuk, a dzsesszzenéhez nem kell nagy szimfonikus zenekar. Az előadást George és Ludmilla Pitoeff rendezte, és ők is táncolták az ördögöt és a hercegnőt, a koreográfiát a zeneszerző és Ramuz találta ki. A prózai szerepeket egyetemi hallgatók vállalták, Gabriel Rousset lett a katona, Élie Gagnebin a mesélő és Jean Willard az ördög. A díszleteket René Auberjonois készítette festett viaszosvászonból; szökőkutat, cethalat, evezős csónakot ábrázoltak, szándékosan nem mutatva semmi kapcsolatot a cselekménnyel. A jelmezek Auberjonois és Sztravinszkij fantáziáját dicsérték; a hercegnő piros harisnyát és fehér tütüt, a narrátor frakkot viselt, a katona pedig az 1918-as svájci hadsereg közkatonájának volt beöltözve. De a legváltozatosabb jelmezek az ördögnek jutottak. Először mint ártatlan rovargyűjtő tudós tűnik föl zöld ellenzős sapkában és lepkehálóval, aztán átöltözik, és svájci marhakereskedőként kísérti meg a szegény katonát. Harmadszor öreg kerítőnő képében jelenik meg, negyedszer pedig, az éttermi mulatozáshoz, teljesen hétköznapi frakkot ölt. Legutoljára, amikor már nincs miért titkolnia kilétét, hisz győzött, a klasszikus villás farkas, hegyes füles együttesben ragadja magával a katona lelkét. Hát lehet egy ilyen gonosznak ellenállni?

publikálva
2000/41. (10. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...