Eszenyi Enikő: Még anno, amikor főiskolás koromban csináltuk a Cha-cha-cha című filmet, húsz évvel ezelőtt, akkor ismertem meg ezeket a táncokat. Amúgy is van a tánchoz egy eredendő kötődésem, hiszen eredetileg nem színész-, hanem táncosnő szerettem volna lenni. Ezzel a show-val egy kicsit ez a vágyam teljesült.
MN: A sajtóban mint esetleges színigazgató-jelöltet emlegettek.
EE: Ez mindig felröppen. Soha nem pályáztam.
MN: De az elképzelhető, hogy a színészi szakmát feladod a rendezésért?
EE: Ideiglenesen nagyon komolyan fontolgatom. Rengeteg külföldi meghívásom van, amit nem tudok teljesíteni, hiszen itthon kell játszanom.
MN: A korábbi Brecht- és Büchner-rendezések után mára összekapcsolódott a neved Shakespeare-ével, elsősorban a szerelmes vígjátékaival. Többször nyilatkoztad, hogy rendezőként a szerelmes darabok érdekelnek igazán.
EE: Ez azért van, mert nő vagyok. Nyilván, ha férfi rendez meg egy darabot, sokkal nagyobb százalékban közelíti meg azt politikai szempontból. Nekem nincs semmiféle politikai érzékem, inkább az érzelmi és a komikus szálakat keresem egy darabban. Szeretem azt a színházat, ahol a nézők szórakoznak, nevetnek.
MN: Nem biztos, hogy ez a rendező nemével függ össze. A színház hosszú ideig társadalmi-politikai funkciót töltött be. Ez mostanra lecsökkent.
EE: A Sok hűhó-előadásom már olyan előadás volt, amiben a játékosság meg a humor kapott nagy szerepet. Nagyon szeretem a játékos előadásokat, azt, ha valami gyermeki van bennük. Aztán nagy különbség van aközött is, hogy nagy- vagy stúdiószínpadon rendezek meg valamit. Igenis el kell fogadni, hogy ha valaki belép egy ilyen vígszínháznyi méretű nézőtérre, az már eleve nem lehet természetes. Ötven méterről kell beszélni. Nem lehet azt várni, amit egy stúdiószínháztól. Viszont sokkal technikásabb színészek kellenek hozzá, itt már nagyon számít az, hogy nézel ki, milyen a testbeszéded. A követelmények egyszer csak mások lesznek. Pellengérre vagy állítva, mindened látszik. Stúdiószínházban, pár méteres távolságból a szemed jobban látszik, az érzelmi változásokat elég az arcon láttatni. Másrészről nagy próbatétel nagyszínpadon az, hogyan vezeted a nézők szemét, hogyan súlyozod a színpadtéren történteket. Tudomásul kell venni, ez egy üzem lesz egy idő után, mert nem lehet más. Az önálló estem egészen más kihívást jelent. Amikor legutóbb a Szigeten voltam, óriási volt a tét, egy hegyoldalnyi, 2500-3000 ember figyelt. Ráadásul ezeknél az esteknél nem kapaszkodhatok másik színészbe, nem azt mondom, hogy nem hibázhatok, de a táncosokon kívül kizárólag magamra vagyok utalva. Ezelőtt a fellépés előtt annyira izgultam, hogy nem tudtam kijönni az öltözőből, remegtem. Amikor kiléptem a fiatalok közé, már minden rendben volt.
MN: Ha színészelődöket kell említened, Ruttkait és Törőcsiket mondod. Nekem azonban Madonna is többször eszembe jutott rólad.
EE: Mert kicsit extravagáns, szőke és kék szemű vagyok, mint ő?
MN: Nem. Napról napra újra kitalálja magát, hihetetlen munkabírása van, és bármit csinál, az ember felkapja a fejét.
EE: Talán van valami lelki rokonság köztünk, pontosabban néha nagyon értem, amit csinál.
MN: Most a Tévedések vígjátékát rendezed Prágában.
EE: Igen, van egy Shakespeare-ciklusuk, és úgy néz ki, ennek több darabját én fogom rendezni. Ez a szerző olyan valós élethelyzeteket írt meg anno, amik bármikor előfordulhatnak ma is. A darabban egy család tagjai keresik egymást, az utolsó jelenetben egymásra találnak. Kérdeztem a színészeket, látták-e a televízióban azokat a megrázó képsorokat, amikor az észak- és dél-koreai emberek, anyák és gyermekeik hosszú évek után találkozhattak egymással. Na, én ilyenre szeretném ezt a jelenetet - mondtam. A legnagyobb erőpróba az volt, hogy "kikeverjük" azokat a színeket, azokat az érzéseket, amik akkor történnek valakiben, amikor ötven vagy huszonöt évig nem látta hozzátartozóját. Ehhez vagy élettapasztalatod, vagy fantáziád van, vagy keresel olyan embereket, akik átélték ezt. Kipróbáltunk mindenféle megoldásokat, megpróbálunk közelebb kerülni az "igazsághoz".
MN: Eszerint modern a díszlet?
EE: Teljesen modern környezetbe tettük a darabot, mintha a világ egy hatalmas bevásárlóközponttá változott volna. Már egy ilyen multiban is elvesztheti az ember a családját, és mire megtalálja őket, annyi minden történik vele, hogy ő maga is megváltozik. Modern ruhák lesznek, modern a díszlet, a zene.
MN: Menzel egykori színészeivel is dolgozol. ´k a groteszkről, a humorról mást és másként tudnak, mint a magyar színészek?
EE: Ahogy te a menzeli humort emeled ki velük kapcsolatban, úgy ők arról beszélnek, hogy mi sokkal temperamentumosabbak vagyunk, mint ők. De pontosan azokkal az egzisztenciális, szakmai problémákkal küzdenek, mint mi. Nincs annyi színházi munka, mint régen, nem forgatnak annyit.
MN: Mikor lesz a bemutató?
EE: Szeptember 30-án.
MN: Állandóan ingázol. Hol érzed magad igazán otthon, Prágában vagy Budapesten?
EE: Most már ott is otthon érzem magam. Talán kiegyensúlyozottabban tudok ott dolgozni, mert kevesebb a zavaró körülmény. Nem kell csekket befizetni, takarítani, rendszeresebben tudok élni, jobban koncentrálva a munkára. Aztán ez is elmúlik, és az a természetes, hogy itthon vagyok. Rabságban élek, a munkám, a hivatásom bebörtönzött, néha nagyon jó, de néha úgy érzem, most már végre szabadon kellene élni!
Pál Melinda
