Vashegyi György: Ha jól tudom, az Operaház történetében először fordul elő, hogy régi hangszeres zenekar játszik, és az sem gyakori, hogy egy előadást nem a ház saját zenekara kísér. Persze azt, hogy mi a különbség a mai és a historikus előadásmód között, nem a ruha jellemzi. Mi is frakkban és szmokingban játszunk a koncertjeinken. A különbség a másfajta előadásmódban és a hangszereinkben van, valamint abban a hangzásban, amely ezáltal létrejön. Vonós hangszereink régebbi építésűek, akad közöttük XVIII. századi is, míg a fúvósok a mai nemzetközi gyakorlatnak megfelelően a különböző múzeumokban őrzött eredeti hangszerek pontos másolatai. Például az első oboista egy 1720 körüli Denner-oboa másolatán játszik.
Apróságnak tűnik, de alapvető az, hogy a vonósaink a ma általánosan elterjedt fémhúrokkal szemben szinte kizárólag bélhúrokon játszanak, ami nagyon fontos kritérium. Ez még nem jelent feltétlenül XVIII. századi kötődést, hiszen Bartók hegedűversenyét is ilyen húrokon mutatták be, csak a tudatosítását annak, hogy a XX. század közepéig a bélhúr használata teljesen általános gyakorlat, és hogy a ma játszott zenekari repertoárnak a legnagyobb részét ilyen hangzású vonósokkal képzelték el a zeneszerzők. Érdekes, hogy Menuhin is idős korára lecserélte a modern fémhúrokat, és visszatért a bélhúrokhoz.
MN: A bélhúrok, úgy tűnik, ismét tündökölnek, de a vonó, amellyel azokat a barokkban megszólaltatták, már csak a historikus zenekaroknál maradt hadrendben.
VGY: Kultúrtörténeti érdekesség a vonó és annak használata a francia forradalomig és azután. A barokkban a kottában használt vonásjel, mely a vonó le és föl mozgását jelezte, az első esetben n betű, ami nobilist jelent, a második esetben v betű, vagyis vilis volt (nobilis = nemes, vilis = hitvány - a szerk.). Mint az emberi társadalomban, itt is kasztrendszer uralkodott, a hangok közt voltak arisztokraták és plebejusok, egyiket az n, másikat a v vonóállással játszották. Csak a francia forradalom eszmei hatása alá került Conservatoire törölte az addig gyakorlatban lévő regulát, és alkotta meg a ma is használatos vonót, mellyel minden hang nagyjából egyforma hangsúllyal megszólaltatható. Ma azok, akik ellenzik a historikus előadásmódot, gyakran mondják, hogy milyen hülyeség a barokk vonó használata, mert nem szól minden hang egyformán jól, elfelejtik, hogy abban a korban, amikor ezek a művek születtek, senki sem keverte össze az arisztokratát a paraszttal. Tetszik, vagy nem tetszik, ez egy ilyen korszak volt, ezen visszamenőleg nem lehet változtatni, és ha közel akarunk kerülni ehhez a zenéhez, ezt tudomásul kell vennünk.
MN: Ennek ellenére ön sem tehet úgy, mintha a szellemtörténet befagyott volna 1792- ben, az első francia köztársaság kikiáltásakor. Azután is írták a zeneszerzők a műveiket, melyeket önöknek kell a mai közönségnek eljátszani.
VGY: Én is tudom, hogy az a levegő, amit ma szívunk, nem ugyanaz, mint ami akkor volt, és az életünk is teljesen más tempóban zajlik. Mégis, a barokk és klasszikus zene posztmodern interpretálása nekem és zenészkollégáimnak azt jelenti, hogy először végigjárjuk azokat a korabeli elveket és szabályokat, amelyeket akkor alkalmaztak. Ez egy egyszerű zenei grammatika, amit viszont nagyon meg kell tanulni ahhoz, hogy föltehessük a kérdést: mit is mond ez a zene nekünk a XXI. század elején? Szerintem egy professzionális zenésznek időrend szerint haladva kell megértenie a szellemtörténeti korokat. Gardinernél, aki a tanárom volt, azt is megtanultam, hogy egy esetleg nem zseniális, csak nagyon jó mű részletes elemzésekor döbben rá az ember, melyik az a zenei frázis, amit a legutóbbi koncertjén egy másik, de zseniális műben nem játszott el rendesen. Harnoncourt pedig arra hívja föl a figyelmet, hogy a zene nemcsak szépségből áll, hanem az igazság néha igenis nagyon csúnya, és ezt merni kell megmutatni. A karajani romantikus felfogás, a szép hangzás, ahol minden olyan kiegyenlítetten szép, teljesen félrevezető lehet a klasszikus és barokk zenében. A zene historikus megközelítése érzékennyé tesz olyan dolgok iránt, hogy észrevegyem és örülni tudjak annak, amikor felfedezem, hogy Mozart az Idomeneóban olykor négy kürtöt használ az addig szokásos kettő helyett. És a klasszikus zenei nyelv birtokában tudom igazán értékelni ezt a forradalmi tettet. Ennek és a többi újításnak a jelentőségére, ha nem ismerjük alaposan ezt a zenei korszakot, amelyből játszunk, utólag, későbbi korok zenéjéből nem tudunk következtetni. Egy Richard Strauss-partitúrából, ahol a négy kürt teljesen általános, már nem lehet ezt a finomságot megérteni, de Mozart korát ismerve, a késő romantikus zene is sokkal érzékenyebben interpretálható.
MN: Régebbi darabválasztásaikor is feltűnt, hogy legalább annyira érdeklik a ritkaságok, mint a jól ismert és a közönség által már megszeretett művek. Jelen esetben nemcsak a darab meglepetés, hanem Haydn mint operaszerző is.
VGY: Kivételesen szerettünk volna olyan operát választani, amely kötődik Magyarországhoz. Azt tudnunk kell, hogy sajnos abban az időben, amelyikből mi, régi zenészek darabot választhatunk, nem sok tehetséges magyar származású zeneszerző működött hazánkban. Viszont ha az angolok nemzeti zeneszerzőnek tekintik Händelt, aki kevesebb ideig élt Angliában, mint Haydn Eszterházán, akkor mi miért ne vallhatnánk Haydnt magyar zeneszerzőnek?
Én Joseph Haydnt az Eszterházán szerzett művei által szerettem meg. Későbbi, londoni működése során a szélesebb közönségbázis sokkal több művészi kompromisszum megkötésére kényszerítette, szemben Eszterházával, ahol csak a herceg elvárásainak kellett megfelelnie, aki ráadásul rendkívül jó ízlésű mecénás volt. Olyan színvonalú zenekart és operatársulatot alkalmazott, hogy Mária Terézia azt mondta, ha jó operát akarok hallgatni, Eszterházára megyek. A hercegi család jó ízlésén felül igen nagyvonalú is volt, hiszen amikor Miklós herceg meghal, és a zenekart feloszlatják, Haydn számára magas fizetést biztosítanak, amit a zeneszerzőnek akkor is folyósítanak, amikor ő már rég Európa másik fertályán komponál.
MN: Hogy aztán Esterházy Antal halála után visszatérjen, és 63 évesen a következő Esterházy Miklós újra felállított zenekara élére álljon.
VGY: Tetszik, vagy nem tetszik, az arisztokrácia rendelkezett azzal a műveltséggel, amely műveltségnek fontos része volt a zene szeretete és a zeneszerzők, zenészek támogatása. Az, hogy ez a réteg érdemtelenül vagy megérdemelten került kiváltságos helyzetébe, más kérdés, de értékteremtő szerepe mindenképpen fontos a kultúra számára. Abban is biztos vagyok, hogy annak a közönségnek játszani, amelyik már egyszer kiművelődött, sokkal könnyebb. Kár volt az arisztokráciát megsemmisíteni, mert nekem nagyon hiányzik.
MN: Haydn húsznál több operáját szinte senki sem ismeri, nem úgy Mozartéit. Mozart életműve mennyire árnyékolja be Haydn munkásságát? Azét a Haydnét, aki a kortárs zeneszerzők közül egyedüliként ismerte föl Mozart zsenialitását.
VGY: Haydn is zseni, ami ebből a felismeréséből is látszik. Ezen túl ugyanaz a kategória, mint Mozart, neki is minden leírt kottajegye zseniális. Nem mindegyik operájának ismerem mindegyik részletét, de látatlanban mérget veszek az összesre. A géniusz legfőbb ismérve, hogy sohasem ír le fölösleges hangot, ahogy a másik klasszikus óriás, Mozart sem tette ezt soha, hiába állította ennek az ellenkezőjét II. József a Figaró házassága bemutatójakor. Az is igaz, hogy Haydn magánál jobb operaszerzőnek tartotta Mozartot, viszont Mozart a vonósnégyesek terén ismerte el Haydn elsőbbségét. A szimfóniákat tekintve pedig mindenképpen egy súlycsoportba tartoztak. Úgyhogy nálam abszolút fej fej mellett finiselnek.
MN: Fölfogható az Aki hűtlen, pórul jár színrevitele mint egyfajta utólagos igazságszolgáltatás egy méltatlanul elfeledett műnek?
VGY: Erre így nem gondoltam még. Ha meg kell fogalmaznom, miért játsszuk ezt az operát, csak azt tudom elmondani, mint a többi műről, amit eddig vezényeltem. Hogy szeretem ezeket a darabokat, és remélem, másokat is meg tudok győzni, hogy azok a zenék, amelyekért rajongok, tényleg olyan jók, mint amilyennek én hallom azokat. Nemcsak a közönségnek, hanem a zenésznek is szeretnie kell azt a muzsikát, amit előad. Egy könyvelő minőségi munkát tud végezni akkor is, ha nincs különösebb érzelmi kapcsolata a számsorokkal, amiket naponta le kell írnia. Egy zenész ezt nem teheti meg. Ha nem szereti a műveket, amit játszik, az a szakmai halálához vezet. A zenekarom tagjai mosolyognak, amikor a próba szünetében kérdezgetem őket, ugye, milyen fantasztikus, amit játszunk. Általában egyetértenek. Ez is sikerélmény, hogy legalább őket sikerül néha meggyőznöm.
Böröcz László
