Volker Schlöndorff: Számomra óriási a különbség a két film között, amennyiben a Katharina Blum a harc hevében készült, a film fegyver volt, pamflet. Heinrich Böll ellen per folyt, a terroristák aktívak voltak, harc folyt az őrizeti körülmények miatt. Akkor jött ez a film tisztán politikai állásfoglalásként, amit egyesek felhasználtak, mások támadtak. A lövés utáni csend viszont történelmi szemléletű. A terrorizmusvita lefutott, és remélem, ma már sokan látják, hogy annak idején sok hisztéria volt benne, és leginkább az államapparátus szája íze szerint folyt. Nem hittem akkor sem és ma sem, hogy az állam bármilyen mértékben is veszélyben volt, és úgy gondolom, hogy most az egész ügyet nagyobb távolságról szemlélhetjük, úgy, ahogy Böll már akkor akarta. Az egész avval kezdődött, hogy Böll cikket írt a terrorizmusról Szabad elvonulást Ulrike Meinhofnak címmel. Csak annyit akart mondani: adják meg számára a lehetőséget, hogy maga jelentkezzen, és ezzel társadalmi eljárás induljon, mint Olaszországban azoknál, akik ki akartak szállni. Erre mindjárt az volt a válasz: szabad elvonulást az erőszak úttörőjének? Egészen más idők jártak akkor. De ez már a múlt. Szinte mindenki, akit két-háromszoros életfogytiglanra ítéltek, mára kiszabadult, ha jól tudom, legfeljebb négyen-öten ülnek még. Én csak a kezdet szellemiségét akartam megidézni, a lázadást egy meglehetősen bebetonozódott állami és társadalmi rendszer ellen, amely lázadásban annak idején sok lelkesedés volt. A makacs fanatizmus csak sokkal később szegődött társául. Nem a terrorizmust akartam filmre vinni, hanem az izgalmas valóságot: hogyan élhet egy fiatal nyugatnémet terroristalány az NDK-ban, a munkásosztály úgymond normális életviszonyai között. A munkatársak, a színészek és a benne élők emlékezete szerint még egyszer rekonstruálni akartam azt, hogy milyen is volt az élet az NDK-ban. A kor és az ország sok-sok relikviája - az épületek, a házak, az utcák - még mindig itt van az orrunk előtt. A film felfedezőút az NDK-ba.
MN: Miért épp most csinálta meg ezt a filmet? A lövés utáni csend engem koncepciójában, témájában, szerzőifilm-jellegében a hetvenes évek alkotásaira, például az "lomidőre emlékeztet.
VSCH: Én ebben semmi rosszat nem látok. Egy író is megteheti, hogy élete során visszanyúl ugyanazokhoz a témákhoz.
MN: Ez nem szemrehányás volt.
VSCH: Nézze, hét évet Amerikában és Franciaországban töltötem, ahol egészen másfajta filmeket csináltam. Számomra ez most olyan volt, mint a visszatérésem Berlinbe a Fal leomlása után, a visszatelepülésem. Valahogy ebből fakadt, hogy ehhez a témához és az effajta filmhez visszatértem. Amit egyébként már 1992-ben szívesen megcsináltam volna, akkor írtuk az első forgatókönyvet Wolfgang Kohlhaasszal, de nem akarta senki elfogadni, egyesek túl forrónak, mások avíttnak találták a témát. Közben csináltam két másik filmet, de mindig ezen a filmen járt az eszem. Nézzük meg, hogy mi lett az emberekből, és hogyan élt az a város, ahol az S-Bahnnal az egyik társadalmi rendből a másikba lehetett utazni. És persze hogy szerzői filmesnek tartom magamat is. Ez nem választás kérdése: itt állok, másként nem tehetek. Nagyon élveztem ezt a forgatást: egyszerű csapattal dolgoztunk, gyakran kézi kamerával, úgy, ahogy a fiatal német film idejében, fiatal operatőrrel, fiatal színészekkel, lényegében kötöttségek nélkül. A szerzői film azt is jelenti, hogy nem vetem magam alá semmi kényszernek, és mindent úgy csinálok, ahogy nekem tetszik. Nem oktatási intézmény, de nem is öntetszelgés, amely csak magáért van: a világot mutatja, pőrén, de nem feltételezi, hogy mindenki másnak is úgy kell látnia, hisz bevallja a szubjektív látásmódot. Azok a filmek, amelyek a szórakoztatás kedvéért mesterséges világokat állítanak elő, kimerülnek. Az akkumulátorcellákat a valósággal kell feltölteni.
MN: A csapatot Babelsbergből toborozta.
VSCH: Öt évet, lehet mondani, hogy kényszermunkásként, mint cégvezető Babelsbergben töltöttem. Nem éreztem rosszul magam, és megtanultam becsülni az ott megismert embereket. Az a film, amelyik az egykori NDK-ban játszódik, ottani emberekkel készülhet el a legjobban. Persze elég furcsa, hogy pont a rendező kívülálló, de elég sok ismerettel rendelkezem az utóbbi hat-hét évről. A potsdami főiskolán néha szemináriumot tartok - ott ismertem meg Andreas Höfert, ezt a kiváló operatőrt. Ugyanez a helyzet a berendezővel, az öltöztetővel, a kellékessel, a rendezőasszisztenssel: komplett NDK-csapat jött össze ifjú emberekből. Húszévesek lehettek, amikor ledőlt a Fal: bár életük egy fontos részét az NDK-ban töltötték, nem vettek részt DEFA-filmek forgatásában, nem fogadták el ennek a masinériának a rutinját. Érdekelt, hogy milyen tapasztalatokat hoztak ebből az időből, hogyan birkóztak meg avval a ténnyel, hogy nem jogállamban éltek. Lehetett-e ezt érezni a mindennapi életben? Vajon panelben laktak-e? Vagy valami régi bérházban? És jól érezték-e magukat ebben a világban, és milyen volt a viszonyuk a munkahelyükhöz akkor? És milyen most? A színészekkel ugyanez volt a helyzet. Mindegyikük ott járt iskolába, a legtöbbjük katonai szolgálatot is teljesített. A hivatásukat azonban már nem gyakorolták abban az országban.
MN: Hogyan reagált a publikum a külső helyszíneken való forgatásnál, és milyen visszajelzéseket kaptak az egykori NDK-ban az előadásokon?
VSCH: A schwerini fesztiválon május elején jól fogadták a filmet. A nézők magukat és a régi életüket ismerték fel benne, és érzelmileg egy nevezőre kerültek vele. Valaki itt mondta azt, hogy "azért csak egy olyan társadalom volt az, ahol nem a pénz szabályozott mindent". Most olyan társadalomban élünk, ahol csak a pénz által lehet boldogulni, és társadalmi rendszer ide, társadalmi rendszer oda, ez a dolog sokfajta nosztalgiát tart életben. Az olyan forgatási helyszíneken, ahol az emberek számára egy film- vagy televíziós felvétel mindennapos élmény, például a friedrichstrassei állomáson, a járókelők csak megvonták a vállukat: filmforgatás van, sag schon. Másképp történt viszont Gerában és Halléban, ahol üzemekben forgattunk. Itt még ugyanazok az emberek dolgoznak, mint annak idején. ´k kis szerepeket vagy statisztafeladatokat kaptak, és maguknak is emlékezniük kellett: hogy is volt akkor a kantinban? Vagy a gépnél? És ekkor minden alkalmat megragadtak, hogy elmondják vagy megmutassák, hogy korábban milyen rossz és elavult gépeken milyen szép dolgokat alkottak, és ezt most már senki nem értékeli. Nehéz volt elismertetni velük, hogy egy hamis országban éltek, és hamis volt, amit előállítottak. A barátságok, az üzemi ünnepségek, ahol jól érezték magukat, minden, amit az életben csináltak, hamis volt, hamis, hamis. De az emberekkel nem lehet megtenni, hogy csak azt hajtogatjuk, hogy minden, ami volt, hamis. Ez a tudat megalázó, elviselhetetlenül meg-alázó. Ezért volt a nagy igyekezet, hogy megmutassuk szépítés nélkül, hogy hogyan volt akkoriban.
MN: Noha nem témája a filmnek, kíváncsi vagyok, mit gondol most a RAF-terroristákról és a tetteikről.
VSCH: A dolgot magát teljesen elutasítom. De akkor én is sok szimpátiát éreztem irántuk, és ennek megfelelően szimpatizánsnak is mondtak. A szokásos fatális német mechanizmus játszott közre ebben a dologban: az eszméket fontosabbnak tartjuk, mint a valóságot. Annyira hiszünk az eszméinkben, hogy vakok leszünk a körülöttünk levő valóságra, a társadalomra. Ez egy régi német jellemvonás, amit tragikusnak tartok. Ezek az emberek egy öngyilkos eszmerendszert építettek fel maguknak, amely sarokba szorította őket, és saját maguk ellen fordította az erőszakra való hajlandóságot. Nem szabad addig eljutni, hogy az ellenállás öngyilkosságba forduljon. Ezek felesleges öngyilkosságok voltak; sokkal több rokonszenvet érzek azok iránt, akik kiszálltak, és azt mondták: nem akarom tovább csinálni, de feladni sem akarom magam. Itt mondaná Rita Vogt: megkísérlem az életet egy másik országban. Először ugyan a harmadik világra gondolt, de aztán a legegzotikusabb országot választotta minden ország közül: átment a határon az NDK-ba. Hadd szögezzem le: én soha nem mondanám, hogy ezek mind gyilkosok voltak, vagy hogy ez vagy az gyilkos volt, de ami történt, az mégis vitathatatlanul gyilkosság volt. Avval az önigazolással, hogy "katona voltam a háborúban" - és a katonák ölnek. Én azt hiszem, hogy az ellenállás kezdetben indokolt volt, de aztán teljesen kormányozhatatlanná vált. Ki kell mondanom, hogy ez tévút volt.
Nagy Elizabeth
(Berlin)
